Téli Esték, 1912 (15. évfolyam, 1-9. szám)
1912-12-15 / 7. szám
TÉLI ESTÉK 7 Lesz-e háború? Több lelketlen hir kergető újság a közönséget ugrasztja. Rémhíreket kovácsolnak felelősség nélkül. Olyanokat, miknek huszonnégyóra fordultával éppen az ellenkezője igaz. S a szegény nép megindul, rémületbe esik, a pár garasát félti. A takarékokból, sőt a hitelszövetkezetekből is veszi ki. Pedig a háború miatt ugyan semmi oka nincs erre a lázra, félelemre vagy biztosításra. Sőt éppen az ilyen oktalan, de könyelmű felizgatással hoznak népünkre még a háborúnál is nagyobb veszedelmet. A háború elmaradhat. Egy óra alatt fordulhat. De a mi oktalan félelmünk, a hazug újságoknak kongatása nagy károkat okozhat a mi otthonunkban, piacunkon és megbéníthat bennünket. Mint sokszor megmentik a házat, melyről azt kiabáljuk, hogy ég. De elpusztulnak, egymást gázolják agyon a rémületben, akik a kigyulni kezdő házat nem is látják. Nincs okunk megijedni. Higgadtság, bizalom és jogos hit a mi Istenünkben, aki sohase hagyott el. A mi bölcs, agg királyunkban, aki a nagy idők szemüvegén tovább lát, mint sok ezer kiabáló nagy potentát. És a mi hadseregünkben, ahol fiaink védő karjai és ha kell vére fog minket védeni. * A mi monarchiánk, országunk eddig is Európától megcsudált bizonyítékát adta a türelemnek, ügy telt és tesz, mint a nagy hatalmú emberhez illik. Áll, vár, néz, figyel, hallgat — mig méltóságához, erejéhez, műveltségéhez — illik. Mig népét békében ölelheti keresztül. De, miként a villám, de miként a hatalmas állatkirály az oroszlán . . . pillanat alatt készen áll a méltó harcra is. És akkor nemcsak a pökhendi, az orosz medvecukortól mámorba esett szerb szomszéddal bánik el egy fölöstökre, de megmutatja hatalmát, erejét ... ott is, ahol azt a medvecukrot kotyvasztják. A nagyhatalmak és egyáltalán minden kultur nép különben ma nagyobb erőfeszítéseket tesznek a békéért, mint a háború előkészítéséért. Hiszen minden kultur (művelt) nép reszketve gondol a vérvesztésre. Minden ország érzi ennek a mai időknek rettenetes pénzviszonyait és ami ennél is fájóbb, gazdasági vagyon szűk voltát. És minden nép, mely öntudatában van: dolgozni akar. Haladni akar. Ezt pedig csak békében, a munkára alkalmas időben lehet. A nagyhatalmak ennek a vágynak, a békés idők megtartásának adtak kifejezést, mikor: A világ előtt megújították a hármasszövetséget. Német, Osztrák-Magyar és Olasz nem elégedett meg a szövetség megújításával. Újra Írásban és hatalmas nyomatékokkal megkötötte azt. Mély hatást tett ez — egész Európára. Csak az elvakult martalócok, a szerbek nem hallják, nem látják ennek a következményét. Vilmos német császár a béke embere, egész addig, amig lehet. Kijelentette, hogy igenis ez lehetséges. Mert a háború bonyodalmai tűnőben vannak. Kancellárja is nyilatkozik. Az osztrák kormány megbízásából Galíciában, a lengyel képviselők gyülekezetének a helytartója is, a román trónbeszéd is a békét hangoztatják. A magyar kormány is határozottan inti a nemzetet, hogy nincs okunk a félelemre, sőt éppen abban a veszély, ha oktalan módon mindenféle rémületet és oknélküli híreszteléseket dobunk az ország népei közé. Mi erősek vagyunk. Nekünk nincs okunk megijedni. Féljenek azok, kik minket védelemre, — ha kell, megtorlásra ingerelnek. * A béketárgyalások pedig megkezdődnek — Londonban. A balkánszigeti szövetséges négy királyok találkoznak egymással — Szalonikiben. A nagy békekonferencia elé mi azzal a határozott igénnyel lépünk, hogy igazunkból egy körömfeketényit sem kell, szabad engednünk. És ha elkövetkezik a feketeleves, az osztozkodás, mi nem kérünk belőle. Csak a magunkét védjük — de ezt aztán derekasan és hatalmasan védjük. * Egyet várunk azonban, várunk a sok híresztelések és mesterségesen is felkeltett, szájról-szájra adott pletykák, fellázító ocsmányságai közt: világosságot, teljes világosságot követünknek Prohászkának sorsáról. Ha már egyes ismert utféli újságok világgá kürtölték ennek a tüneményesen tüneményes konzulnak esetét, hogy t. i. a szerbek, vad népeket is meggyalázó módon bántak el vele, mely elbánás arcunkba kergeti a vért, akkor csakugyan legyen hát világosság ebben az ügyben. Ha akkora sérelem esett, miről ma már még a veréb is csiripol: akkor meg kell a módját tüstént keresni, hogy azt az emberevőnél is gyalázatosabb népet emberségre tanítsuk úgy, mint az kulturnépeknél szokás. Ha pedig csak felfújták, a meseországába tartozik az egész: világosságot kell hozni ebben az ügyben. És ez meg is lesz — talán már meg is van. Krónikás. A kandallónál. A két Pétör. — EREDETI REGÉNY. — Irta : Bodnár Gáspár. VII. (7) A kit egyszer az Isten meg akar verni, annak eszét veszti el. Agg szó. De igaz szó. Rét gazdának a kobakját úgy összezavarta az az Amerikából visszakerült ember, hogy már egyáltalán nem tudott tisztán látni. Sem Ítélni. Vadul belemarkolt az ő leikébe a kígyó fulánkja. Nem eresztette el többé. Az okos nő, az asszony-feleség sokat tehet. Csudákat művelhet. De van eset. van ám, mikor már — elkésett. Azt mondják, hogy az asszonyi kénynek hatalma van. És imádságának is. Tiszta lelke késeléseinek pedig ellenállhatlan az ereje. Igaz! De a maga idejében. — Már minden késő, sóhajtotta maga is az asszony, mert tudta, hogy itt el van végezve. Úgy is történt. Rét gazda immár a tengeren — túl van. Ott hagyta a gyermeke sírját. Itt hagyta a hű nőt fájdalmával, bánatával szivének nagy sebével egymagára. Immár egy esztendeje. Az a kis tűzhely olyan szomorú, olyan üres, olyan árva. A szomorú, gyönyörű szemű, szép fiatal asszony. Julis maradt otthon egyedül, árván. A ki olyan halvány volt, mint a liliom. Fejét is lehajtotta, mint a liliom. A szomorú liliom. Mintha csak megint a Kaszás járt volna e házban újra. Pedig térítőn nem feküdt most senki sem. A harangok se’ búcsúztattak most ebből a tűzhelyből halottat. Nagy, szófián néma bucsuzás vitte el — az élő gazdát. Vitte szenvedelme. Küldötte csábitója. Tengeren túlra, bizonytalan sorra. * Alig hagyta el a feldúlt fészket gazdája: pontosan érkezett, jött — a csábitó is. Jött a kisértet. Nem a más világból. Nem a temetőből. A faluból. Az odújából. Az az Amerikából visszakerült ember jelent /
