Téli Esték, 1912 (15. évfolyam, 1-9. szám)
1912-11-03 / 1. szám
TÉLI ESTÉK Hát mondom, az urasági kastélyt ez a tündérleány hozta közelebb — a Rét Jánosék szerény, kicsike tűzhelyéhez. Egyszer csak úgy volt, hogy Elvira mindennapos látogatója... az erdőkerülő, Rét János házának. Juliskának pedig, már mint a Rét feleségének — amolyan árva leánya. A kinek a világon nincsen pártfogója. Mert igazán árva is volt ez a lány. Az árva meg úgy ragaszkodik ahhoz, a ki őt megsajnálja. Megsiratja. És ha ilyen rokon lélekre talál az árva, akkor úgy érzi, hogy ezen a nagy világon mégis csak van valaki, ha egyetlen egy is, a ki őt megérti, a ki őt meghallgatja. A ki őt megsiratja. Elvira csakhamar tisztában volt ezzel az érzéssel. Csakhamar úgy találta, hogy az uraság kastélya nagyon rideg. Amolyan érdekvilágban lakik ő ott, a hol fizetik és ellenszolgálatot követelnek. Nincs ott napfény. Nem érez ő ott melegséget. Ha ezeknek szüksége gyötri, ha szive fájó érzése hajtja... futott, sietett azoknak az egyszerű embereknek a tűzhelyére. Mikor csak tehette. Mikor csak időt lophatott. Abban a kis, erdőszéli házban pedig csakugyan egy kis földi menyországra talált. Bölcsőben mosolygott már ott egy kis fiúcska, Pétör. Egészséges, pöfék kis fiúcska. Hogy szerette, hogy bécézgette ezt a kis jószágot a Pétört — a kisasszony. Bóbisgatta, mint kisleány szokta az ő bábukáját. Sokszor hófehér karjaiba kapta és olyan önfeledten mondogatta: — Ha az enyém volnál kis Pétör. Hogy nem is lennék árva! Egyedül való ezen a bus világon. Az asszony, Rétiné csak nézte, hallgatta mosolyogva. De aztán olykor elbusulta magát. Nagyon elbusulta. Félt, hogy majd az uraság nem jó szemmel nézi, hogy a kisasszony olyan boldog, olyan jókedvű — a kastélyon kívül — az ő házukban. A szegény erdőkerülő házában. Ám, Elvira okos leány. Belátott az asszony leikébe. Ritkábban jött. De ha egyszer eljött, akkor aztán esztendeig is ott maradt. Milyen boldog esték voltak ezek! Regét-mesét, regéről mesére mondanak : Juliska magyar földről, Elvira a szép francia országból. Az ő elpusztult családjáról. És mikor árvaságának történetét beszélte... egyszer csak azt vették észre, hogy szemük megtelik könnyel. Hogy hangos zokogásba fúlnak. Mintha valamit, mintha valakit igazán siratnának. Mikor aztán kisírták magukat... felhangzott Elvira csalogány hangja. Mint záporok után a csalogány dala. Mint szinezüst harang szólása. Rét éppen hazatérőben ilyenkor. Erdőből, mezőről. — Milyen gyönyörű hangja van a kisasszonynak, mondotta a kerülő. Akár a Csonkás erdő füle- miléjének. — Igazán? — kérdezte bájos gyermekdedség- gel a leány. Mert hiú volt, mint minden francia leány. No sok magyar lány sem külömb. Mert jól esett neki, hogy dicsérik. Oh ! ott fent a kastélyban úgy sem dicsérik. Csak mindig kifogásolni valót találnak benne. — Hallgatják is, folytatta dicsérő beszédét Rét. Az urak is. A nép is hallgatja. A tanyákról jőnek — sietnek — kacsintott hamiskásan a kerülő, csakhogy hallgassák a franciák tündérét. A leány egész a homlokáig pirult. Pedig ekkor már ő is tudta, hogy hallgatják. És hogy a tanyáról jő, siet valaki, a ki elragadtatva és elbájolva — nagyon is vigyázva hallgatja... Fordítva jobb lenne! — Fogadja el kisasszony a kezemet és vagyonomat! "• — Köszönöm, csak tartsa meg őket. A maga keze nekem nagyon nagy, a vagyona meg nagyon kicsi. Fogadás. Fogadott egy kakszentmártoni gazda, hogy egy mérő burgonyával egyszerre két mérös zsákot tölt meg. És emberül megtartotta szavát. Mert két zsákot egymásra húzván, úgy töltötte meg. A szerkesztő telefonja. S. Szatmár. A legelső fecske volt. Köszönjük. — T. M. Karcag-. Mutatványszámot küldöttünk. Azt mondják, hogy a mai embernek nincs érzéke már a rémhirek és szenzációktól mentes újsághoz. Ön azt Írja, hogy a »Téli Esték»-et 1888-ban olvasta valahol. Azóta se felejtette. Most végre rájött a címére, hát kéri, ha még él, küldjük, mert nagyon megszerette. Ha ismernék mások is — megszeretnék. Tessenek jó szívvel ezt a kis lapot ismertetni. —Budapest. Nem voltam azon a legényegyleti házszentelésen. A J. K. beszédének tenorjáról azonban hallottam. Csudálkozom, hogy csudálkozni méltóztatik rajta. Már mint azon a beszéden. — Kasza. Nem egészen rubrikás, gép ember. A hivatal hagyott még benne egy kis eleven emberi szeretetet. — Passzív-asslstenoia. No ha mindnyájan igy gondolkodnak, még a fiatalok is: akkor igazán szomorú jövőnek nézünk eléje. Ezt a jelszót különben azok kezdték és terjesztik, akik egész életükön át passziv-asszistenciával kapaszkodtak a legelső pozíciókra. — Olvasóköri-tag. Azt nem tudjuk mi: nem engedni elveszni semmit sem, amiben akár csak a legparányibb életrevalóság van. Ez is pasziv a’ Majd másképen lesz, ha már egyáltalán nem lesz. Akkor már késő lesz. — Vidéki. És ezt a komolyság szentségének Írja? Szomorú. /■ S? MORVÁI JÁNOS KÖNYVNYOMDÁJA, SZATMÁltON.