Téli Esték, 1911 (13. évfolyam, 12-18. szám)
1911-01-15 / 12. szám
TÉLI ESTÉK. / ES A KANDALLÓNÁL. SI B B B A paraszt nábob leánya. Eredeti népies regény. Irta : (10) Bodnár Gáspár. IX. Másnap Prokupec keresve-kereste az alkalmatosságot. hogy Bodrogi Tóbiás urammal, a nábob- bal amúgy négyszem közt találkozzék... A nagy magtárban végre négyszem közzé kerültek. A nábob rossz kedvű volt. Borongós. Levert. Prokupec egymás után rendezte köhögéseit. A torkán volt már a szó, mert az Ádámcsutkája nagyon mozgott. Gyorsan vetélt. De úgy ott akadt a torkán a szó, hogy nem bírta megindítani. Megszólal azonban a nábob. — Mit akart itt az a Laci, a zsellér kölyök tegnap, avval a rigmussal? Prokupec izgett mozgott. Oda kapott néhány- * szór az Ádámcsutkájához. Aztán némi köhögés után igy beszélt. Nagyon nyugodtan. — Elsőben is, az már nem zsellér kölyök. Annak már földje, háza van. — Honnan szedte? — Örökölte. — Pei'sze. Az ingyen kórászók igy szoktak földet szerezni. — Másodban, folytatja a magáét Prokupec, az már nem kölyök. Elvégezte a földmivelési iskolát Abból tanult gazda lesz ám. Iszen most is az. Amilyen egy sincs és nem is volt ebben a faluban. — Vén bolond! Hát hogy mondhatsz ilyet? — Igazat. Miér, mer’ azért, hogy már mondottam, mely szerint a bolondok és a részegek szokták kibökni az igazságot. — Hanem hát én is mondanék valamit Bodrogi Tóbiás uram, — Vén bolond! Mit tudsz te mondani? — No csak lassan a testtel, Tóbiás uram. Prokupec elsápadt. Aztán forróság szállta meg az agyát. Majd jéghidegség ömlött le szivére. De azért rakta kifelé a maga szentenciáját: — Nagyon benyalós már az a pesti ur. Gyanús nekem, hogy olyan benyalós. — Miér? Te vén bolond. — Mér? Azér mer’ valamikéntségesen gyanús nekem az olyan ur féle, a ki a paraszttal nagyon parolázik. Mér’, mer azér, hogy az vagy követ akar lönni; vagy váltót akar aláírni. Azonképpen nem tisztaszándéku az a gazda sem ... — Ugy-e, azt akarom mondani vén bolond, hogy paraszt! — De nem mondtam! — Csak mondd, mondd, te vén bolond! — Hát azonképpen szándéka vagyon annak a parasztnak — itt nagyot nyelt Prokupec és az Ádámcsutkája vetélni kezdett —, a ki az urakhoz dörzsö- lődik. Valami szándéka vagyon. Igen. A nábob belesápadt a Prokupec szókimondásába. Mert hogy csakugyan a véknyába döfték — a tövist. De aztán hirtelen ki is húzta azt a tövist- Kiegyenesedett ez a viharedzett fa, mint egy hatalmas tölgyszáll. És paraszti gőggel, ölő gunynyal szól: — Még mást is akar az az ur. Nem csak követ akar lenni, nem csak váltót akar aláíratni. Hanem vöm is akar lenni. Érted? te vén bolond. — Látva látom. Már régen pedzem. — Hát akkor azt is észrevehette volna avval a kemény kobokoddal, hogy a jányom is szívesen látja. Prokupecnek az Ádámcsutkája rettenetesen vetélődik. És ölő módon sunyitott. — Hogy mily uriasan bánik vele. Mennyi tisztelettel, hajlandósággal... — Igen. kiválóképpen az aratóünnepen. — No igen, hát iszen mindig vele táncolt. — Az már nem igaz ! — Te mondod ezt nekem, vén bolond... — A mi úgy vagyon, ahogyan vagyon, az igaz .... — Tehát én hazudok? — Nem jó, látta uram, uram. Bodrogi Tóbiás uram. Hazudok ? — azt mondod, te nyomorult bolond. Én, Bodrogi Tóbiás hazudok — ordított most már a nábob és neki rohant hű szolgájának, hogy vas markával megszorítsa a torkát... Az Ádámcsutkáját .. . Az ordításra azonban, mint villanyütésre termett ott a nagyasszony, Zsuzsa. Szelíd, jóságos arcán a rémült lélek megdöbbenése volt látható. Engesztelő szavai úgy szálltak, mint a békességnek szelleme. Nagy, szikár kezeit kitárja és ugv áll a két férfi közé. Ott van már Eszti is. Szép szemeiben Icöny rezeg. Ott van a Bodri kutya is. Izgatottan csóválja a farkát. Izeg-mozog, mint mikor veszélyben van a háztűz. Ott van a nagy cica is. És fájdalmasan nyávog köpdös. Jön a béres gazda, az igás és parádés kocsis. Jön a béresné, csudálatosán — még a kisbiró is ott terem. Egész tömeg. Népsokadalom. A nábob is, meg Prokupecz is tudatára ébred rögtön, hogy itt harangot kongattak. És a tűz nincs sehol. Prokupec indulni készült. És csak annyit mormogott szelíden . .. — A pesti úrtól már megtanulhatta volna a nábob, hogy az úri világba ma az igazságért nem verik be az ember fejét. Hanem bepörögetik. ...A vihar látszólag elült. De csak látszólag. Mert Prokupec megnémult. Félre húzódott, minit egy sebzett madár, a kinek nem a testén támadt a seb, hanem — a lelkén. Agyában megmozdult a gondolat: nyugalomba kell innen mennem. Elég volt. És akkor éjtszaka úgy kicirkalmazta magának a tervet. Egy kis házat vesz. Szép nagy kerttel. És oda telepszik. Ott tölti azokat a napokat, melyeket neki még a jó Isten tartogat. Hanem hát gondját, gondolatját egyszerre szálon kapta — a nagyasszony. Eszti még inkább. Oh, a leányok belátnak annak szivébe, a kihez ők gyermeki szeretettel, bizalommal, hálával közelednek. Hát még a kitől oltalmat, védelmet, bölcs előrelátást reméllenek.
