Téli Esték, 1911 (13. évfolyam, 12-18. szám)
1911-02-12 / 16. szám
7 TÉLI ESTÉK B A KANDALLÓNÁL. B A paraszt nábob leánya. Eredeti népies regény. Irta : (14) Bodnár Gáspár. XIII. A pesti ur sem afféle hülye ember ám, hogy meg ne érezze, meg ne ludja: mi történi a paraszt nábob kúriáján. Mindenről értesült. Iszen az ilyen emberek tekintete behatol minden zugba. Akár a rossz levegő. Nem is merészkedett többé kísérletet tenni, hogy a nábob kúriájába betegye lábát. Hanem betette lábát, elvitte gonosz gondolatát, ismert fenyegetését.. . titkon, vipera módjára — a törvényházba. A hirt, a haramiáról szóló gonosz hirt már annyira szét szórta a vidéken, hogy valójában a csendőrség is figyelt. A vármegyében is suttogtak. A paraszt nábob bele volt már dobva... a közgyanu karjaiba. Oh, a gyanú! A gyanú! A gyanú terjed, bővül. Terjeszti az irigység. A képzelet. A rosszakarat. Magától is terjed. Hátha még élesztőt dobnak beléje. Az élesztőről meg gondoskodott — a pesti ur. Mikor aztán a tésztáját jól megdagasztotla ... akkor meg tette titkon a dús gazdag parasztnábob ellen — a feljelentést. .... Alkonyat volt. A jószág már haza érkezett a legelőről. A gazdasági udvarban is elcsendesült minden. A parasztnábob, családjával egyetemben ott ült a verendán. Egyszer csak Eszti halálsápadtan ugrik fel. Fölreppen, mint az űzött madárka. — Csendőrök, kiáltotta a leány. És csaknem összeesett. A nábob nyugodt marad. Zsuzsa asszony kővé mered. A kúriát szuronyos csendőrök veszik körül. A csendőr őrmester ott áll már a nábob előtt... — Uram, a törvény nevében házkutatást fogunk végezni. Senki ne mozduljon egy tapoltat sem : A nábob csudálatosán nyugodt marad. A jó lelkiismeret hatalma ez. A nábob asszony azonban összeesett. Esztiben volt még annyi lélekjelenlét, hogy anyjának segítségére sietett. Egész falu körül vette a nábob kúriáját. A verendán ott termett Laci is. Mint egy bátor hős. Férfiasán, nagy lélekerővel. Gyöngéden vette Esztit karjaira. Prokupec vezette a csendőrséget. Az Ádámcsutkája most nemcsak vetélt, de — vickándozott... — Tessék... tessék a granarium. Tessék a kamara. Tessék az istálló. Tessék a pad. Tessék... tessék a zsebem. A lelkem. A szivem... Tessék mindenünk, de mindenünk. Hanem a csibészt megfojtom, ha én kerülök is lakatra. A csendőrök is elmosolyogták magukat, mikor Prokupecre vetették tekintetüket. De aztán ... újra komolyra vált az arcuk. — Uram, mondotta a csendőrőrmester, nekünk utasításunk van, hogy a vizsgálat tartalmára mindent zár alá vegyünk. — Tessék, szólót nagy nyugalommal a nábob... Nyomban meg is kezdődött a zár alá vétel. * * * Eszter és Laci a verendán ülnek. Szótlanok, de nem csüggedtek. A kik azt hiszik és azt hirelik, hogy Eszter most már szép, szomorú leánya lesz a nábob háznak-csalódnak. Annyira világos volt előtte a gonosz kéz működésének útja, annyira bízott apja ártatlanságában, hogy felemelt fővel mondhatta ... — Az igazság ki fog derülni. Apám tiszta, mint a kristály. Csak azért sajnálom, mert az emberek gonoszsága beteggé tették. Összetörték. Nem ismeri édes az embereket. Aztán mélyen sóhajtott a leány ... Ég felé emeli álmodozó szemét. Suttogva beszél... — Megfenyegetett az az ördögi lélek. Megmondotta előre, hogy megbánom, ha elutasítom őt. Megfenyegetett, hogy eljön az idő, mikor máskép fogok vele beszélni. Sírva. Könyörögve. Hogy össze fogom tenni kezeimet. És esedezve kérem, hogy mentsen meg. íme, itt a levél. Már felajánlja a meg mentést... A levelet átnyújtotta Lacinak a leány. Laci átfutotta. Pirosvér borította el szép, férfias arcát. Kezét ökölbe szorította. — Tehát, ő már biztosra veszi, hogy segedelme nélkül elpusztul apám verejtékén és munkán becsületesen szerzett minden vagyona? — Igen, Eszti, ezt csak ő hiszi. — Azt is hiszi, hogy az én tiszta, makula nélkül való atyám, börtönbe kerül... — Igen. Eszter, ezt is ő hiszi. Csak ő hiszi. A leány e pillanatban szinte átszellemül. Mintha valami tulvilági fény övezte volna szép márvány homlokát, úgy emelte fel fejét... — És te nem hiszed Laci? kérdezte csengő ezüst hangján ... — Nem hiszem ... Ilyen még gondolatomba se’ juthat. Most a leány fuvola szerűen átváltozik. Mintha lágy, csendes szellő suhogna el fölöttük és a rezgő levegőben szállana az Eszti beszéde ... — És tegyük fel, hogy a gonoszság odáig kergetné családunkat, hogy koldusokká kellene lennünk. Hogy apám előtt a börtön ajtaját nyitnák meg... — Eszter! Szabad-e igy beszélni... És meg“ ragadta a leány kezeit. És ott feledte azt a kezet a leány kezében. A leány pedig érezte, hogy ez a kéz erős acélos. Ez a kéz hű. Ez a kéz meleg ... És érzése ringásaiban pici ajkain a szó gerlebugássá leszen: — Sok a jó barát, mig jól megy dolgunk. De magunkra maradunk, ha beborul az ég felettünk... Szólott Eszter és ráveté Lacira gyönyörű szemeit. — Eszter, hát azt hiszi, hogy mindenki elhagyta? — Az emberek. A szomszédok, a leányok, a falu, mind ... mind elhagynak ... — Téved, édes lelkem, mindenem! Életem ... Soha nem mondotta Laci e szavakat. Soha. Érezte, de ki nem mondotta. Csak most szakadt ki leikéből, mikor Eszti elhagyatottságról beszél.
