Téli Esték, 1911 (13. évfolyam, 12-18. szám)
1911-02-05 / 15. szám
4 TÉLI ESTÉK ■ ■ VASÁRNAP. Sí Ü A jó bolond. Életkép. Csikorgó hideg van. A jó mód városi bundába bujtatja a siető emberek egy részét. A másik része védekezik a hideg ellen, a mint tud. De haj! Hányán vannak, a kik dideregnek. És a hírneves spártai elvet követik, meg a franciák nagy tévelygőjének nevelési - rendszerét. Hogy hát télen-nyáron nyári ruhát hordjunk. Persze, »muszáj«- ból követik. Mert hát, nagy ur ez a »muszáj«/ Most is — egy magas, úri arcú és mozdulatu ember szalad előttünk az utcán. Minden lépése, tekintete mutatja, hogy egykor jó módú úri ember lehetett. Most egy könnyű tavaszi felleghajtót szőrit fázó testéhez. Fótos, összetákolt nyári cipő van a lábán. És amolyan szellős kalap fedi tar koponyáját. — Ládd-e, ilyen az élet. Szólott nekem barátom és a siető alak felé mutatott tekintetével. Ahogy én is utána néztem a didergő embernek: szánalom rezgett végig lelkemen. — Ez az ember egykor jó módú ember volt. Évtizedekkel ennek előtte: a jótékonyság mozgatója. A társadalom bolondja. Valósággal bolondja. Minden percét a társadalomnak szentelte. Az egyletek, a társulatok, a műkedvelői előadások voltak az ő egyedüli boldogító eszméi. Ha e városban társadalmi mozgalom megindult, ő tartotta a zászlót. Ő volt a kezdeményező. És sokszor magában maradt, hogy mégis legalább az eszme nevét fentartsa. — És? — És hát a maga dolgát elhanyagolta. A maga jövedelmével, fizetésével, hivatalos dolgával alig törődött. — Különösen a nyolcvanas években, mikor nálunk, a mi városunkban először kezdett divatba jönni az »asztaltársaság« eszméje. Ő alapította meg a szegény gyermekeket felruházó asztaltársaságot. — No ettől az órától fogva annál az asztalnál volt az ő otthona. Költött csak azért, hogy az asztal- társaság adományát sürüzze a perselybe. Mulatott a szegény, ruhátlan gyermekekért, csak azért, hogy ő ilyen ilyen ruhátlanul maradjon. — Igazán, megható eset. — Alig van szegény gyermek itt e városban, még a jobb módú munkásokat se veszem ki, a ki ennek az asztaltársaságnak ruhadarabjait ne ismerné. Csizmákat, felöltőket osztogattak itt minden télen. És milyen boldog volt az az ember, ha bőségesen osztogathatott. — A tanítók hiába mondogatták, hogy még a jobb módú szülők is mezítláb küldik, vagy rongyos ruhában, felöltő nélkül küldik késő ősszel a gyermekeiket iskolába. Mert tudják, hogy egy bácsi megjelenik ott az iskolában a gyermekek közt. És felírja azokat, a kik hiányos ruházatban jelennek meg. Mit sem ért. Ő csak gyűjtötte a szegények ruhájára a pénzt. És milyen boldog volt, mikor azokat a gyermekeket jó, meleg ruhában láthatta. Neki — úgymond — úgy sincs gyermeke. Se’ családja. Hát hadd pótolja a szégény a családok gyermekeivel a maga szomorú agglegénységét. — No és aztán, sürgettem barátomat a további következmények elmondására. — Aztán... aztán... A jó bolond agglegény észre se vette, hogy az asztaltársaság unni kezdi a sok evést, ivást, vacsorákat. Mindig hullottak, mint ősszel a falevél. Egyszer csak hogy nem: magában maradt. — De a szegény gyermekek nem hogy fogytak volna, de szaporodtak. — Hát kikezdette a maga megtakarított pénzecskéjét. Miér', mer’ azér’, hogy a szegény gyermekek —- nem didereghetnek. Muszáj, hogy ruhájuk legyen. A kis tőke elfogyott. A hivataltól kiesett. Mert dolgozni nem tudott már. Nyugdija oly kevés, hogy alig birja a házbérét fizetni. — Most itt láthatod őt. A maga nyomorúságában. Kopott, ütött ruhájában. Mert leszakadtak, lerongyolódtak a régi elegáns ruhák. Másra meg nem tellik. — És senki nem gondol felruházására... ? — ügy látszik senki. De senki. Alig van már ember, a ki visszaemlékeznék a szegény gyermekeket felruházó asztaltársaságra. Ő reá, a nagylelkű agglegényre... meg éppen senki sem gondol. — Talán nem is fogadná el. — Nem. Azt gondolom... nem. Mert én titokban, névtelenül küldöttem neki egy öltözet ruhát. Nem érkezett vissza. De a múlt héten azt a ruhát... egy diákon láttam. Határozottan — azon láttam. — És ő rongyokban jár. Télen, nyáron ugyanabban a rongyban. — Hát láthatod. Nem csak az italnak, nem csak a kártyának, de a jótékonyságnak is vannak — bolondjai. Csakhogy ő — jó bolond. Igen, igen jó bolond. Csakhogy az ilyen bolondok fehér hollói a mi társadalmunknak. _________________________________________BífP Józan ész. Egy angol Skóciában belebolondult egy igazán szép kutyába és a gazdájától 500 koronán meg is vette. Mikor a kutyát kifizette, azt mondja a gazdának: No, Donald gazda, nem volna okosabb, ha ilyen kutyákat nevelne, mint a juhokkal vesződni? Mire a gazda igy felele : Hát hisz lehetséges, hogy igaza van, de hát nézze, a juha- imra minden vásáron találok vevőt, de olyan embereket, akik egy kutyáért 500 koronát fizesenek, nem minden nap foghatok ám! * * Kölcsönt — kölcsönnel. Férj: Ez a nyúl igazán remek, anyjok. Igazán te sütötted. ? De őszintén mondd meg. Feleség (feminista): Furcsa kérdés. Hát kérdeztelek én téged, hogy igazán te lőtted-e ? * Az apa és a fia. Halottat visznek az utcán; ott áll a szegény ember fiával az oldalán. —■ Apám, mi ez ? — Ember. — Hová viszik ? — Olyan helyre viszik, ahol sem étel, sem ital, sem kenyér, sem viz, sem fa, sem tűz, sem arany, sem ezüst, sem gyékény, sem szőnyeg nincs. — Apa, nem a mi házunkba viszik ?
