Téli Esték, 1911 (13. évfolyam, 12-18. szám)

1911-01-15 / 12. szám

TÉLI ESTÉK

3

akadt, a~ ki saját nevét, fiai nevét, bár hivatalosan magyar nevüek, román nyelven akarta beiratni. Pál György szánisz- lói gazdát a nagykárolyi kir. járásbíróság, a kit egy népszámláló biztos följelentett, ebis Ítélt hatvan korona pénz- büntetésre, mert János nevű fiát Juon-nak akarta a sám- Iálólapba beiratni és amikor a népszámláló biztos Jánost irt. a továhbi adatok bemondását megtagadta.

Modern koldus.

Nő. Pénzt nem adok, hanem munkát adhatok.

Koldus. Köszönöm szépen ! Ha találok valakit, aki munkát keres, elküldöm ide.

■ ■ VASÁRNAP. S H

aa b n

A rozmaring.

— Irta: Bodnár Gáspár. —

II.

Az öreg még egyszer rávetette a bucsuzás pírjába szökött szeme fényét a rozmaringra — és eltávozott.

Én meg nyomban összekerestem jegyzeteim között mindazt, a mit negyedszázad óta a rozmaringról összeirkáltam. Mivel hogy nagyon kegyetlenül szeretve vettem mindenkor — az ősi, az egyszerűen nemes, a télen-nyáron zöldelő rozmaringot.

Röviden, velősen egv-két szó hadd essék hát

róla:

— Kétségtelen, hogy nincs a magyar népnek kedvesebb virága a rozmaringnál. A múltban különösen. De magyar falvakban — még ma sincs.

A leányok rozmaringgal mennek a templomba. Öreg asszonyok misére, könyörgésre. A nép leánya, falu menyasszonya világért se indul esküvőre rozmaring nélkül.*;

Sok helyen (pl. a jászoknál) a menyasszony piros almába fűzi a rozmaringot és ő maga adja a hívogató vőlegény kezébe a rozmaringot.

— Ez legyen a lakodalomba terelgető.

A höl a rozmaringot kiteszik az ablakba, ott jelzik, hogy:

— Eladó lány van ám itt!

Közfelfogás szerint különben a rozmaring csak tiszta leányt illet meg. Ez a virág ugyanis a szüzesség jelképe.

A rozmaring bokrokat a lakodalmi asztalra helyezik. Minden meghívott vendég egy szálat visz aztán haza. Emlékül — a lakodalomnak.

Hogy honnan hozzák szép hazánkba a rozmaringot? Bizony, kétséges. Sokan felviszik eredetét az avasokig. Más források azt mondják, hogy a Spanyolországba elkalandozott magyar vitézek hozták onnan magukkal. Azt is Írják, hogy a keresztes vitézeknek tetszett meg ez a virág a szent földön. Vele jöttek vissza magyarországba. Majd Nagy Lajos nevéhez fűzik eredetét. Hogy ő ültette át Olaszországból magyar földbe.

Talán ez a legelfogadhatóbb feltevés.

* * *

Hozták légyen bárhonnan, egy bizonyos, hogy a magyar rajongásig megszerette. Hogy a nép érzelmi világának, költészetének — egyik legszebb, legkedvesebb virága. A nép ajkán dalok kelnek róla. A költők szebbnél-szebb költeményeket Írnak róla. (Gzuczor, Bajza, Tompa, Arany, Tóth Kálmán, Arany Jánosnak a »Méh románca* c. versében a méhecske a rozmaring bokrán pusztul el.)

Más népeknél, nemzeteknél is nagy becsben van a rozmaring. Spanyolországban, Kasztiliában rozmaringerdők . virulnak. A szentföldön is ismerik. Görögországban, Olaszországban ... hajdan fűszerül szolgált. Az angol házakban karácsony estélyén rozmaringgal szórják tele a szobát. Trieszt táján újévkor almába szúrják és úgy járnak vele házról- házra. Ujesztendőt köszönteni. Stájerországban, mikor a régi biró lelép... rozmaringszálat ad az uj bírónak ... Hja, mert minden múlandó. Még a biróé is.

* * *

No de nézze ember! Majd megfeledkezem az én öreg anyókámról.

Pedig kocognak az ajtómon. Tipeg befelé a néni. És megint mosolyog a rozmaringra, Mint a gyei'mek. ’Iszen jól mondják, hogy második gyermekkor is — az öregkor . ..

— Üljön le, nénike.

— Bizony, nehéz már az élet útja. A végét járom. Az utolsó hágcsókat.

— Oda se neki! A nóta, a dal — az érzés maradjon a miénk. Akkor kikötünk az öregségen.

Az öreg anyóka megint mosolyog ... és nézi... nézi az ő rozmaringját. Kegyetlen sóvárgással nézi.

— Hát dalolunk egyet?

— Kettőt is, ha kell — pattant fel a vénasszony, mint egy eladó leány. És hosszú, ráncos kezét behorpadt csípőjére teszi.

Ránézek erre a vénasszonyra. És bizony, hogy megbarátkozom az öregséggel. Bizony, hogy nincs vén asszony. Csak öreg asszony. Az is a fiatalba van oltva.

... És dalolni kezd. Sose hittem, hogy bele merjen fogni. De belefogott. Rávetette két bágyadt szemét a rozmaringra és hápogja:

Rozmaringnak olyan a szokása,

Télen nyáron zöldelik az ága. Leszakasztják, kóróvá változik.

Az én szivem hozzád kívánkozik.

Nem megy. Nem megy no! Itt a vég’. Az utolsó vég.

Bizony, hogy nem ment az úgy, a mint anyóka gondolta. A vég sorokat már csak sóhajtotta ... már csak lehelte.

— Nem baj, anyám! Hát elmondja szépen. Mint hajdan a legények mondották — a rigmust.

— A rigmust, — ismételte az öreg. Ls a nélkül, hogy biztatni kellene, kirakja a szép rigmusokat:

Felszántottam kertem alatt a mesgyét, Bekerítem rózsafával a szélét,

Közepébe rozmaringot helyezek.

Melléje még nefelejtset ültetek.

— Ez már jobban megy, biztatom az anyót, a ki büszkén nézi még mindég a rozmaringot. Mintha kérlelné:

— Aztán cserbe’ ne hagyj ...

— No még egyet, öregem. ’Iszen telik onnan kosárszámra.

— Százat is tudtam ilyet. De az idő... az idő eljár ... cserebogár, sárga cserebogár.