Téli Esték, 1910 (12. évfolyam, 11-18. szám, 13. évfolyam, 1-10. szám)
1910-11-06 / 2. szám
TÉLI ESTÉK ■ A kandallónál. ■ a a a A paraszt nábob leánya. Eredeti népies regény. Irta : (1) Bodnár Gáspár. I. — Kihajtod márna a libákat? — Ma egy kis do gom van. Csak te eredj előre. Bé ne zárd a kertség kapuját. De el ne feledkezzél ám erről. Mint a mu’kó. És a kis leányka olyan feddő — de megbocsátó módon mosolygott. De hogy ... mosolygott. — Egyszer történt. Azt is, hogy megjegyezted, szólott a fiúcska... Laci. Olyan elérzékenyülve, mint a gyermek, akit valami ártatlan hibán rajt’ csíptek. Laci, Szarka Boldizsárnak, a felvégi zsellérnek fiacskája. Olyan helyre ostoros gyerek, a ki már megkezdette tanulását az életnek... a szegény családok életének iskolájában. Oh, ez az igazi iskola. Ez teszi korán okossá, éfelmessé és éretté is... a szegény családok gyermekeit. A kis ostoros gyerek kora reggel már hajtja a Cocót, édes apjának egyetlen lovát a »Nagydülő* alatt elterülő tisztásra. A konvénciós legelőre. Most is útban van már... mikor Bodrogi Tóbiás gazda kapujánál beszél Esztikével, .már mint Bodrogi Tóbiás gazd’uram leánykájával. Aki pedig la a libasereget, de még milyen libasereget szokja reggelenkint ugyanoda, a legelőre kihajtani. Hej, mert kövér legelője van ott a jószágnak, szárnyasnak egyaránt. Akár vendégséget is csaphatnak — úgy egymás közt. Ostoros Laci már ponyvára kötötte a Cocót. Az erdőbe is körülnézett. Miér’ mer’ azér, hogy harmatos virágot szedhessen. Virággal szokta bevárni Esztikét. Szép harmatos erdei virággal, de még milyen virággal. Pedig ő maga se tudott volna számot adni arról, hogy miér’ várja a leánykát virággal. Csak. mert vette észre, hogy a leányka, már mint Esztike, otthon is mindig a virágok közt forgolódik, meg itt az erdőszélen is mind... a virágok után futkos... hát gondolta : virággal fogadja Esztikét. Hadd örüljön neki. Mer’ Ostoros Laci olyan boldog volt, ha Esztike örült valaminak. A nap már előbujt az erdő sötét árnyából. A madarak elvégezték hajnali éneküket. Munkához láttak. Élelmük után röpdestek. A távolból hatalmas liba-sor fehérük. És már hallatszik az üdvözlő gágogás. És látható, mint röpdesnek föl az örömtől a türelmetlenkedő szárnyasok. Mintegy kiáltva : — Itt vagyunk ! — Mi is, megérkeztünk. Ostoros Laci is figyel. Arca nyomban kipirul. Szemeiben a várakozó lélek örömsugarai játszadoznak. — Késtél, Eszti. Szól a fiú, És rezgő szavaiban olyan édes, megbocsájtó szemrehánvás rezeg. — Az édes’nek segítettem. Mer’ hogy hát kenyeret sütöttünk. — Hát te már kenyeret is tudsz sütni? — Oh még nem egészen jól. De már nemsokára magam is megsütöm. Olyan biztatóan-büszkén estek ki a leány eper ajakaiból ezek a szavak. Mintha álomlátó, csillogó szemeibe a jövendőnek egy kis sugara tévedt volna. Ostoros Laci meg nagy komolyan néz... néz ... a leány tekintetébe. Olyan sejtelmesen hallgatja... hallgatja, mintha hallgatva mondaná: — Milyen jó is lesz, ha te Eszti szép, duzzadó kenyereket fogsz sütni. Olyat mint édes anyánk. Milyen boldogok is leszünk mi akkó’! És a fiú felemeli bozontos, hullámos hajú fejét, mosolygós szemmel nyújtja Esztikének a virágot. A ki meg enyelegve kapja el a fiú kezéből. Mer’ iszen tudva-tudja, hogy az az övé. Senkié másé. Aztán egy nefelejts szálat kiválaszt. A hajába tűzi. Oh be’ szép haja is van ennek a tüzes szemű kis leánykának. Fekete, mint a korom. És fényes, mint a gyémánt. Milyen omlós és selymes. És milyen jól, kedvesen illik abba a hajba az a nefelets száll. Mintha csak valami erdei tündér leány volna. Tündér ifjú aranyos újakkal tűzte volna oda azt a nefelejtset. — A kalapom mellől is kifonnyadt a virág, szól szégyenlős, gyermeteg őszinteséggel — Ostoros Laci. — Hát miér' nem frissítetted fel az erdőben ? — Tégedet vártalak Eszti. És a leán)' szó nélkül nyúlt a Laci kalapjához. A fonnyadt virág helyett, friss erdei virágot tűzött. Aztán kedvesen, tréfálkozva teszi a vastag, posztó kalapot a Laci fejébe. — Jé, jó Istenkém, sikoltott most fel Esztike — hot vannak a libák? No most, most csakugyan eltűntek. — Maradj csak nyugodtan, szólott Ostoros Laci, a íérfiu meglepő* nyugalmával. Élj le szépen itt... a pázsiton. Majd én utánuk megyek. Elő hajtom. És Laci bemegy az erdőbe. Az erdő sűrűjébe. A kövér fű közé. Hogy csak a feje látszott ki. Ott találta a torkoskodó libákat. Kihajkurázza aztán a libasereget. Esztike kis kezeivel tapsolt és úgy fogadta hűtlen libuskáit... * * * (Folytatjuk.) ssa A SZERKESZTŐSÉG TELEFONJA, sa a a a Tasnád. Ifj. egyleti szenior. Ön színművet kér. Mert hallotta, hogy milyen alkalmas darabjaim vannak. Hát csak voltak. Az utolsó példányig elfogytak. Én is alig tudok hozzájutni. Ilyenek: »Vissza a műhelyben. »A stiglincekt. •A perlekedők«. »Éliás mester«. »Csak módjával«. Ha önök bármelyiket valahonnan megkaphatják : ime ezennel megadom az engedéiyt — díjtalanul — az előadásra. Különben elárulom, hogy munkában van egy, illetve két színdarab. Egyik a kath. legényegyletek számára. A másikat: falusi gazdaköröknek szántam. De most sokkal több dolgom van az iskolában. A munka bizony kissé szünetel. — L. F. Cziszt. r. lelkész urnák. Ön is színdarabot kér, jó uram. Szíveskedjék a fenti sorokkal válaszomat tudomásul venni. A »Téli Esték« mutatványszámát útnak indítottam. Sokan kértek még színdarabokat. Türelmet kérek. Lesz. Olvassák el fentieket. morvái János könyvnyomdája, szatiiáuon.
