Téli Esték, 1910 (12. évfolyam, 11-18. szám, 13. évfolyam, 1-10. szám)
1910-01-09 / 11. szám
8 TÉLI ESTÉK. A vőlegény távozott. Arankának szeméből meg kiesett egy forró, égető köny. Mintha a derült tiszta égből hullott volna le egy csudásan forró eső csepp. * Az est pedig leszállóit. S az esttel szállanak a föld mélységébe — a bányászok. A vőlegény is köztük van. A kis város mély szendergésbe borul. Fent az égen már egészen kikönyököltek a csillagok. Egy egy hulló csillag merész ivet hasit a tiszta égbolton. Hullását reszkető fény követi. Lenn a föld mélyében, halvány mécsesek világánál érckarok döngetik, zúzzák az ős földnek szikláit... Felhangzik olykor a jókedvű dal: Szerencse fel! Bányász legény vagyok én, bányász leányt veszek én! ...Éjfél már elmúlt. A hajnal ébredőben. Egyszer csak rémitő, eget és földet megrázó robaj szakad ki a föld mélyéből. Uram Istenem! Mi ez ? A föld őrült meg. Vagy fordulni akar sarkából? Nincs a világnak háborúja, ehhez fogható. Nincs bömbölő ágyuszó, ehhez a morajhoz, eget és földet megrázó zendüléshez képest. Utána rémitő csendesség borul a városra. És ebben a nagy, iszonytató csendben megszólal a templom öreg hangja. Vészes kongása végig fut a fölébredt lakosság idegein. Végig zug az erdőkön, völgyeken és mezőkön. Mintha ő lenne az első vész szó, mely hirdeti: — Megromlottak! — Romlás esett! A lakosság rémülten fut az utcára. Itt már szájról- szájra, ajkról-ajkra száll a szomorú, megrázó hir : — Megromlottak! — Romlás esett! Hullámzó tömeg igyekszik, rohan a bánya felé. A vész sípok belesivitanak az ébredő hajnalba. Az asszonyok kezeiket tördelik, gyermekek siránkozva, öltözetlenül sirnak-rinak. — Megromlottak ! — Édes apám! — Édes fiam ... A hajnal meghasad. Rémitő látvány tárul a lakosság elé. A bánya egész környéke feldúlva. A fák a földön hevernek. Derékbe törve, kettő hasadva. Iszonyú Isten-itélet ez! Ilyenre a legöregebb bányászok sem emlékeznek. Mire a nap első sugarait küldi a földre, már hozzák a mentő zsákokban, kocsikban a sebesülteket. Iszonyú kép! Kinek feje zúzódott össze, kinek karját, lábát szakította le a robbanás. De halottakat is cipelnek. Szomorúan, némán, szótlanul. Akik megmenekültek, riadtan, egyik másik csaknem őszülten húzódnak a kereszt alá. A tiszt olvassa a névsort. Még hiányzanak. Sokan hiányzanak! — Be a bányába! Menteni, dolgozni. Szaporán, tüstént. És megkezdődnek a mentési munkálatok. Nincs többé kétség, hogy ott a robbanás helyén, a belső folyosót elzárta a leomló sziklatömb. Ott elevenen eltemetett embereknek kell lenniök. Akik várják, a halál iszonyú gondolatával várják a megmentésüket. Akik elevenen eltemetve vagy még életben az életösztön harcát vívják, éhen, levegő nélkül fognak elpusztulni. Nincs munkabíró ember, gyermek, aki dologhoz, mentési munkálatokhoz ne látna. Kétségbeesett hare folyik itt a leomlott szikla bástyákkal. Ember erejét meghaladó harc. Napot és éjt egybefűznek. Mindhiába. Nincs erő, nincs hatalom, mely utat tudna nyitni — a siralomházba. A föld mélyében levő szomorú siralomházhoz. Ott térdelnek az emberek, asszonyok, gyermekek a kereszt alatt. Szemükben köny. Ajkukon buzgó imádság. Szivükben parányi remény. Mindhiába! Napok múlnak. Nehezen, rémesen. Mintha az egész város virrasztón volna. Mintha öregje, apraja érezné, hogy közös halottuk van. Mert most már senki sem kételkedik, hogy hárman elevenen eltemetve maradtak lenn a bányasirban. A siralomházban. Ahonnan nincs menekvés. Csak a halál. A borzasztó, a rettenetes halál. A három között van a Szép Aranka vőlegénye is. Esküvő helyett — siralom ház. Szép és uj élet helyett borzalmas halál. Nász ágy helyett sötét szikla sir. Elevenen eltemetve. Még gondolatnak is megrendítő. (Folytatjuk.) U A SZERKESZTŐSÉG TELEFONJA, m Gazdakör. (T) Hogy fogadásukat mi döntsük el! Határozzuk meg ki és mi a lakály ? Bajos itt definiálni. Hanem inkább egy kis tükör darabban szemléltetjük. Azután induk-~ ciós gondolkodással mutassanak reá önök. Falusiak nézik egy nagy ur háló szobáját. Tündér látvány. Az a mennyezet ! Az a mosdó! Hát még az ebéd utáni pihenésre várakozó kanapé! Az egyik vendég körül néz. Látja, hogy a kastélyt bemutató kasznár a másik teremben keres valamit. Nosza egyet gondol.. ráveti magát, hogy érezze legalább pillanatra fenséges ruganyosságát. A kasznár észre veszi. A hiuz gyorsaságával ugrik be. Megragadja a legényt. Mit tett ? Az Istenért mit tett ? Reszketve, siró hangon, nedves szemekkel, kezeit tördelve ismétli. Mit tett? Az én uramnak a díványára ! Arra a díványra, melyre még más halandó nem mert ülni. Mit tett! Szentség törés! Rátehén- kedett ? A megrémült vendég két tallért nyom a kasznár markába ! Nyomban el csendesül. A vendégek pedig örülnek. — Én hiszem, hogy uram kegyeskedik meg nem tudni e szerencsétlenséget, mert én önzetlen és alázatos szolgája elhallgatni fogom. — hogy kiszabadulhatnak. Alig távoznak — jön egy másik kasznár. — No, mondja vérbe esett szemekkel, nyalhatod, falhatod a vén szamárt. (Már’ minturokat, a kastély nagy urát) — Széna, szalma? — Agylágyulás! Nem emeli fizetésünket egy fillérrel se’. A gazember. A vén zsugori. — Paralizis ! — Progresziva! Ha az orvosának volnék, már rég a bolondok házába csukattam volna. — Beszéljük rá ! — Nincs is más módja a mi jövónknek. Hadd jöjjön a fiatal. Az igazi nagy ur. Ezek pedig (mi mondjuk) igazi lakályok. Tessék aztán szélesebb fogalom körben — az alkalmazást megtenni. Nemo. Nagyon jól esett. Részvétemet. 25 év nagy idő. De mintha csak mostani idó volna. Az akácfa is kétszer virít. Az ősznek is van verőfénye. Ismételten köszönöm. Szatmár, — i. s. Korai öröm. Abban a szerkesztőségben egy évig vállaltam kötelezettséget. Azt hiszem önzetlenül meg is feleltem. írok most akkor, mikor szükségét érzem. A fekete leves még hátra van. Ami késik, nem marad Pőrére leszen vetkeztetve. _ _ MORVÁI JÁNOS KÖNYVNYOMDÁJA, SZATMÁBON.
