Téli Esték, 1910 (12. évfolyam, 11-18. szám, 13. évfolyam, 1-10. szám)
1910-02-13 / 16. szám
) TÉLI ESTÉK $ ■ A KANDALLÓNÁL. ■ — Vigyenek le a bányába engemet is! Aranka kérése csengett e hangban. De már későn. A megtalált bányász legényt gyöngéden hozták az Istén ege alá — a puttonban. Amint szabad levegőre érnek... Aranka egy őznek fürgeségével rohan a puttonhoz. Odaveti tekintetét. Elsivitja magát: — ü az. Édes jó Istenem, ő az! De a másik pillanatban összeomlott a szabad levegőtől érintett tetem. Aztán az éppen érkezett koporsóba teszik a megtalált áldozatnak tetemét. Szép tulipántos koporsóba. És felravatalozzák ott a bánya szája előtt álló kereszt alatt. Ahol annyiszor imádkozott. Ahol annyiszor kérte az élet és halálnak Urát, Istenét, hogy mentse meg őt — a romlástól. (Folytatjuk.) A lyukas fog ára. Bíró : ön fogorvosának tíz forintot fizetett egy beteg fogért ? Vádlott: Igenis. Biró : A tiz forintos azonban hamis volt. Vádlott: A fog is. * Góbé észszel. — Bátyó ! volt kend Pesten ? — A bizony, hogy voltam ám. — Látta kend a királyt ? — Egyszer láttam, de akkor se a vót. Szép Aianka. — Eredeti regényünk. — Irta : Bodnár Gáspár. 1 Jh. Mintha e pillanatban villám csapott volna le abba a kis házba. Aranka összerezzent. Úgy érezte, hogy villanyütést kapott. Hogy idegein villanyfolyam szalad végig. Az agyáig. A szive közepéig. Mintha szeme vakító fényt lövelne. Mintha az egész ház lángokba borulna. — Hol-hol találták meg, szólott végre Aranka, erőt erőre téve. — A bányában, beszélte most már az aggastyán teljes nyugalommal. Egy uj ért kerestek. Fúrtak, robbantottak. Egyszer csak egy iszonyatos sziklatömb szakadt le. A kőhalmokat elhordván, ráakadtak a régi, ötvenévvel ennek előtte eltemetett folyosóra. Aztán tovább haladtak. A lég rettenetes nehéz volt. Alig lehetett egyszerre tiz-husz percig ott dolgozni. De haladtak tovább, tovább... a régirégi folyosón. A folyosó legvégső kanyarulatánál ráakadtak arra a kis kamarára, ahol egy-egy bányász tartózkodott, behúzódott, mikor a kanóc gyújtás történt. A kis kamara be volt légmentesen tömve szikla darabokkal. Ezeket a szikladarabokat a cement, a bányavíz ellenállhatlannl összeforrasztotta. Olyan volt, mint a Krompaczky fiú beszéli, mint egy vaskapu. Bedöntötték. betörték végre. Uram fia, mi jelenés tárult eléjük ... — Mi jelenés — szól Aranka megremegve és megfogta az aggastyán ráncos kezét. — Ott állott egy bányász legény, teljes épségben, de lélek nélkül. — Kicsoda, ki az a legény? — Megismerték, hogy Szép Aranka jegyese. Tisztára az. Az öreg bányászok szállanak le és eskü alatt készek bizonyítani, hogy az Gyuri. A Szép Aranka jegyese. — Oh jóságos Istenem, sóhajtott Aranka, le- hetséges-e ez? — Lehetséges. Teljesen ép volt. A cement bevonta egész feltestét. Csak az arca maradt cement nélkül, mert még odáig nem szívódott fel a bánya cementvize. De az arc is épen maradt. Levegő nem volt abban a kamarában. Felismerték. És amint egy ujjal hozzányúlnak — — omlik össze, mint a homok ember. Miér, mer’ a betóduló szabad levegő oldja... Aranka most nem tudott szólani. Lelkében nagy vihar dúlt. Alig birt magával. Sietett a bányához. Ott már... a bánya szájánál nagy sokadalmat talált. A hatóság emberei lent működnek a bánya mélyében. A tanácsos urak is ott vannak. Öreg embereket, kortársakat szállítanak le a bánya mélyébe. Megtalálták a bányász legény tarisznyáját is mellette. A tarisznyában munkakönyvét, személyét mutató igazolványát. Egyszer csak ezüst csengésű női hang szólal meg. ia A SZERKESZTŐSE« TELEFONJA, mm BOB Mezőtúr. Társadalmi lap lévén, mi politikával nem foglalkozhatunk. ’Iszen éppen azt jeleztük, hogy üdülést kívánunk nyújtani azoknak, akik a politikába fűlt lapoktól olyikkor menekülni óhajtanak. A politikai hirekból is tehát annyit adunk, amennyi tájékoztatóul éppen elég. Néha azonban majdnem lehetetlen egy tenyérnyi tisztásra jutni a politika kátyújából. Bajos is. Már egyszer, nem is olyan régen ott csücsültünk a törvényszéki épületben. Igaz, hogy csak a vádlottak padján, Miér’ azér mer’ az ügyészség szemfüles és sokszor nappal is kisértetet lát. Szerencse, hogy lelkiismeretes ügyvédet... már mint jómagunkat... vittünk magunkkal. Mer’ magunk védtük igazunkat. És igy megkérdezhettük alaposan, hogy hát hol is, merre is és meddig a politizálás határa ? Mire a tekintetes bíróság szerencsésen felmentett. A tek. ügyészség meg tisztelettel meghajolt a bíróság Ítélete előtt. Lássa kérem ilyen csiklandós a politika ... a társadalmi lapnak. — Cs. Cs. Sorsjegyekkel nem foglalkozunk. — Erdőkerülő. Jó. Csak aztán ne legyen — előfizetést kerülő. — Volt tanítvány. Enyje adta, milyen kiváncsi. Hát bizony csalódik. A szerkesztő most már éjjel nem dolgozik. De hajnali kakaskukorikoláskor már szántja a sorokat, vágja a barázdákat. — Öreg asszony. Hát bizony a tengerben nincs gerenda. A kivándorlott fiú erányában elkél tiz aggodalom egy végben. Azt a percsőszt meg fel kell jelenteni. — Tanácsadó. Nem siet az Isten keze. Az a dölyfös ur »felbőg még, mint sebzett bika.“ — Olvasóköri tagok. Azt kérdik, mit szólunk ahhoz, amit a Ny—Vidékében dr. Popin ur irt ? Hogy t. i. Haynald is szabadkőműves volt ? Hát azt, hogy hazugság. És ha bizonyítani kellene, bizonyosan a dr. ur volna első, aki megugrana a bizonyítás elől. Mint megugrott a szerzetéből is. Szökött szolgák tetszenek tudni nem mondanak jót urokról. S ha már valakinek el kell hagynia azt a pályát, melyre esküdött: hallgasson. Ezt némán sajnálni lehet. De mikor valaki hozzá még harapdálja is azt az emlőt, melyből táplálékát szíttá: nagy hálátlanság. Akire pedig ezt a szót mondják, mindent elmondoitak. — Több levélre lehetőleg a jövő számban. MOBVAI JÁNOS KÖNYVNYOMDÁJA, SZATMÁBON.
