Téli Esték, 1910 (12. évfolyam, 11-18. szám, 13. évfolyam, 1-10. szám)

1910-01-09 / 11. szám

TÉLI ESTÉK

3

Mi persze nem is sejtettük a történteket. Természetesnek találtuk az utasítást, hogy oda is bemenjünk.

üreg este volt már, mikor a kastélyhoz érkeztünk. A Bethlehemet annak rendje és módja szerint be is vittük. És elhelyeztük az előszobában.

Én voltam az angyal. Nekem volt hivatásom a híradás. Belépek tehát kardosán, csákósan, szárnyasán, zuzmarásan a vakító világitásu nagy terembe. Sok ur, sok asszonyság ült az asztalnál. Bátor, csengő hangon kezdtem azért mondókámat:

— Szabad-e a Bethlehemmel bejönni?

A kastély ura tüstént felugrott, mintha kígyó csípte volna meg.

— Takarodjatok innen, az én házamból Vigyétek a kis Jézuskát innen. Nincs szükségem reá.

A vendégek közül sokan, emlékszem, különösen egy öreg asszony, csitította, kérlelte a házi gazdát.

— Hadd jöjjenek be szegénykék.

— Mars! Indulj kifelé. Nekem nincs szükségem a Jézuskátokra.

Lángvörös lettem. És kifordultam a fényes teremből. Szomorúan mondottam aztán társaimnak:

— Kikergették a kis Jézuskát a kastélyból. Vigyétek a Bethlehemet és induljunk innen. Itt nem kap szállást a Jézuska.

* * *

Négy évtized telt el azóta. Én elszakadtam a szülői háztól. Csak vendégnek járok haza. Öreg, talpig gyászban élő özvegy anyám vendégéül. A város is megváltozott! A polgárságok is: mintha kicserélték volna. Ha ismerősökre akarok találni; ki kell mennem a temetőbe. Ott végig járom a sírokat. És találkozom a régi jó polgárok soraival. Az én jó apámmal is. Nyugosztalja az Isten haló porában.

Bizony nagy idő! Az én hajam közé is fehér szálakat fűznek az esztendők. A kor szelleme is megfordult néhányszor. Eszmék eszméket temettek el. Mint a kérészek, hogy reggeltől estig élnek: az történt egyes irányelvekkel, tanokkal is. Csak a karácsony eszméje maradt. Ragyogóan, sértetlenül, mint a nap. Vagy az esthajnal csillaga. A kis Jézuska is él. Nem halt meg. És hozzájárulnak a gyermekek. De ő is megérkezik.

Évről -évre pontosan.

... A múlt esztendőben is hazamentem a karácsonyra. Szabad levegőtt óhajtottam. Hát széjjel néztem a városban.

Lassan, csendesen száll az est. A szent este. Csikorgó hideg van. Kristályos, tiszta idő. Azokból a szép fehér estékből való, mikor a fehér szemfedőn csintalankodnak, kacérkodnak az ezüstös csilla- gocskák.

Az utca távolában bethlehemesek jönnek. A másik oldalon egy-egy forgó csillag fénye ragyog. Hallom a kántállók énekét: »Mennyből az angyal lejött hozzátok!«

A régi kastélyhoz érek. Ahoz a nagy házhoz, ahonnan engem a kis Jézuskával, meg a Bethlehemmel kiűztek. Mennyi emlék tolul lelkembe. A kapuba egy ősz ember áll. Megszólít:

— Mikor érkezett ?

— Éppen ma, uram.

Az az ősz ember a kastély ura. Akinek nem volt szüksége a mi Jézuskánkra. Se’ a Bethlehe- münkre.

— Megfázik jó uram — szólottám.

— A bethlehemeseket várom. Valahogy el ne kerüljék házamat. A kis unokáim ugv várják. Olyan régen, epedve várják.

Szólott és a belhlehemesek a kastély elé érkeztek.

— No gyertek be fiaim. Várunk benneteket. Jó uram, jöjjön be ön is egy kissé. Vegyen részt az én tiszta örömemben.

— Szívesen — szólottám és bementünk mindnyájan. A bethlehemesek is.

Ugyanaz a fényes, nagy terem tárul elémbe- De most apró gyermekek ugrándoznak az asztal körül.

— Jaj székeket! Itt a kis Jézuska — serénykedik egy kedves, buzavirágszemü leányka.

És felhangzik az angyali ének. Beviszik a Bethlehemet. És megkezdődik a szép pásztorjáték. Ráismertem. Ugyanaz. A jó édes apám pásztor játéka. Hát szállt az ének szájról-szájra, szállt az ige évről- évre. Negyven éve.

És látok jelenetet, aminőt ritka halandó lát e bús földön. Ott térdel a Bethlehem, a kis Jézuska előtt az ősz emder, unokáival együtt. Gyermekké lesz újra a gyermekekkel, hogy visszaköltözhessék a kis Jézus az ő kastélyába, az ő szivébe.

Vissza is költözött!

* * *

Éjféli misére mentem. A hatalmas templom szinültig megtelik emberekkel. Megszólalnak a fön- séges orgona hangjai. És felhangzik a karácsony utolérhetetlen melódiája.

Ott látom az ősz embert, a kastély urát egy szegletben. Térdepel. Imádkozik. S mikor Urfelmu- tatásra az éji csöndben megszólal az öreg harang, földig hajlik az ősz embernek alakja is.

Részeg ember tűnődése.

Boros Iván: (hol az arcát, hol a tükröt nézi) Ezt már csakugyan nem értem; hát a tükör van-e eltörve vagy a képem?!

Királyok mint mesteremberek.

Régóta bevett szokás, hogy a fejedelmi sarjak valami mesterséget tanulnak. Mint egy német lapban olvassuk, Frigyes Vilmos hercegek az asztalos-, illetve lakatos-mesterséget tanulják és a legközelebb szabadulnak fel. A Hohen- zollernek közül IV. Frigyes Vilmos király az asztalosmesterséget, I. Vilmos császár és Vilmos trónörökös az eszter- gályosságot, II. Vilmos császár pedig a könyvkötészetet tanulta.

Frigyes Ágost szász király szintén asztalos, mig Károly Edvárd kóburg-góthai herceg kőműves lett, Edvard király, valamint fiai, a walesi és yorki hercegek igen ügyes cipészek. Hasonlóképpen a cipészmesterséget tanulta Umberto olasz király is, aki gyilkos merényletnek esett áldozatul. A francia királyok közül XIII. XV. és XVI. Lajos említendő e helyen. XIII. Lajos bámulatosan sokoldalú volt és uralkodói teendői mellett még mint kovács, cipész kertész és borbély is tevékenységet fejtett ki. A borotválás különben kedvenc foglalkozása volt és gyákran megesett, hogy a testőrezred tisztikarát sorban megborotválta. A király azonfelül a szakácsművészethez is értett. Az általa