Téli Esték, 1910 (12. évfolyam, 11-18. szám, 13. évfolyam, 1-10. szám)
1910-12-25 / 9-10. szám
TÉLI ESTÉK a — Mit tettél? — Mi lesz veled ? És Jámbor nem tud felelni. A szó a torkán akad. Meg akarja kezeivel érinteni a szellemet. Nem lehet. Mert azonnal eltűnik. Megakarja ölelni. Csókolni. Nem engedi. Azonnal sírását, zokogását hallja. — El innen! suttogja a vén ember. El innen azonnal! És fiatalos, rugékony testtel ugrik fel. Ki megy az udvarra. — Isten veled életem verejtéke. Isten veled rebegé. És már az utcán tart. — De hová? Hej, a régi jó barátok már nem ismerik. Elhagyta mindenki. Pedig egykor, nem is oly régen, vendégfogadó volt az 5 háza. Mindenkinek mindene volt — az ő szive. Most elhagyták. Nincs senkije. De senkije. — Gyuri, a vén szolga. Mintha ezt suttogta volna mellette valaki. Hanem amint hallja a suttogást — elborul a lelke. Az esze. Belenyillalik a szivébe. A szive merő közepébe. Mi minden eszébe szökik. Aztán rohan, mint az eszeveszett. Öreg lábai viszik. Mintha fiatalkori lábaival cserélődtek volna ki, agg, reszkető lábai. És ott van már a folyó partján. A sok esőzéstől megdagadt, piszkos, iszapos, habokat hajtó folyó partján. Megáll ... Keresi a csillagot. A mosolygót. Az integető csillagot. A túlparton. Nincs! Nem találja. Eltűnt. Talán örökre el- szállott... Már leveti ujjasát. Az az ütött, kopott, elron- gyolódott régi ujjasát. E pillanatban vállaira teszi valaki kezét. A vén szolga, Gyuri. Az ő hű szolgája. — Gazd’ uram. Jámbor uram, — hallszik a szó — hát e’ volna a vég ? Hát hiszünk-e az Istenben? Meg a túlpartban. A más világban. Az öreg Jámbor rámereszti nagy szemeit a hű emberére. Felismeri. És e pillanatban ott rogyik össze. A Gyurka karjaiban. Nem sok idő múlik el. Jámbor magához tér. Revedező szemeivel körültekint. Nem tudja hol van. Mintha a túlpartról érkezett volna. Ekkorára már ott volt a puha szénával rakott szekér. Jámbor urat felsegítették reája. És elvitték ... haza. — Hova haza? kérdezte az öreg. Es zokogva ismételgette ... — Nekem nincs — haza! Nekem nincs otthonom. Én földnélküli János vagyok. Földönfutó, szerencsétlen. És mégis haza érkezett. A Gyuri házába. A hű szolga tűzhelyére ... Szent karácsony estéje van. Ott ül a két öreg az egyszerű, de tiszta, otthonos szobában. És regélnek a boldog múltról. A múltnak édes emlékeiről. Olykor-olykor egy mosoly cikázik keresztül Jámbor borongó, felleges arcán ... Oh, be boldog, mikor ez a mosoly lehat szivébe. Tenger keserüséges, csalódott szivébe... III. Olt éldegélt pár évig csendesen a két öreg a Gyuri tűzhelyén. * A vén szolga jó módban van. Szükséget nem szenvedtek. Sőt, ugv hírlik, pénze is van. Sok-sok pénze. Egyszer csak egy csillag jelenik — a magas égen. A túlparton. De nem a Jámbor csillaga. Az övét nem látják. Eltűnt. Hanem a Gyurié mosolyog. Integet. És végre hívja. Aztán lefutott az égről, lehull... a temetőben egy uj hant domborul. A Gyurié ... Az öreg Jámbor Dániel magában marad. És felbontják a vén szolga végrendeletét. Hagyományozza pedig mindenét, minden található ingó és ingatlanságát, valamint megtakarított pénzét Jámbor uramra. Az ő egykori gazdájára ... akitől és a kinek gazdaságában vagyonát és mindenét szerezte. Jámbor Dániel zokogásban tör ki. És áldja emlékét az ő hű szolgájának. * * * Újra karácsony volt. A szent este közeledett lassú borulattal. Az öreg Jámbor egyedül van szerény, de csinos házában. És éppen huzza-vonja gondját, gondolatját: — Vájjon merre vannak az övéi? És vájjon sejtik-tudják-e, hol és hogyan vagyon ő. Hát miért nem jönnek! Hát miért nem keresik fel? Olyan jól esnék agg szivének. ...Kocsi érkezik. Fekete ruhás nő száll ki belőle. Egy aranyhaju leánykával és egy szép sugár barna fiúcskával. Lábujjhegyen lépnek a tűzhelyre. S a mint az öreget meglátja a feketefátyolos nő, szivet tépő sivi- tásban tör ki: — Apám! Édes jó apám ! Ne tagadd ki hálátlan rossz leányodat. És az ártatlan unokáidat. Az öreg csaknem összeroskad. Kitárja reszkető kezeit. Átöleli leányát. Oda borul arra a lihegő kebelre a két gyermek is ... Micsoda jelenet. Micsoda szivettépő kép. Toll nem bírja ezt lefesteni. Mikor az öreg kissé magához tér, ráveti nagy szemeit az aranyhaju kis leányra... — Egészen nagyanyja, szól remegve. Egészen ő... mondja, mondogatja és boldog zokogásba fül. Ilonka pedig, az asszony leányá keserves csalódással panaszolja, hogy férje mindent elvert. A börzén, a szerencse kerekén. Aztán elhagyta őket. Amerikába hajózott... ... És lassú borulattal száll az est. A szent este. Az uj otthonban pedig csalódással, de megelégedéssel szól a karácsonyi ének. A két gyermek éneke. És belevegyiti a gyönyörűségesen csengő gyermekhangba az öreg Jámbor is a maga énekét... Most pedig övéi közt várja Jámbor Dániel uram, várja az üdvösségre siető lelkek hős nyugalmával: mikor int az a csillag. Mikor érkezik és hull le majd a magas égből — az az elbujdosott... jóságos csillag.
