Téli Esték, 1910 (12. évfolyam, 11-18. szám, 13. évfolyam, 1-10. szám)
1910-12-18 / 8. szám
TÉLI ESTÉK 3 ■ ■ VASÁRNAP, bb BÚB Temetés — a hajón. Irta : Bodnár Gáspár. Csendes, esti órában, mikor csak a tűz pattogását, óráim kecsegését hallom: éppen most olvasom a legnagyobb magyar mesemondónak, Jókai Mórnak egyik legszebb könyvét. Ennek előtte huszonöt esztendővel olvastam. És ma is szívesen olvasom. Mintha csak életem ifjúságának aranyos lapjairól olvasnék. Olvasom pedig ezeket a sorokat: — A halál még nem olyan szomorú, mint a milyen a temetés. A halál még szép, nyugalmas. Vigasztaló. Hanem a temetés! Az szomorú. Az gyászos. Az kétségbeejtő. — Oh, az a folytonos temetés. Először eltemetik a halottat. Rátapossák a főidet kezeikkel, lábaikkal, Mintha meg akarnának győződni róla, hogy csakugyan meghalt. És el van jól temetve. Bizony szomorú is a temetés! De azután! Azután haza jönnek. Eltakarítják a megholtnak öltözeteit. Iszen nem nézhetik azokat sirás nélkül. Elteszik hát. Etemetik lassankint... mindent eltemetnek, a mi reája emlékeztethetne. Délben egy hely üres marad az asztalnál. Egy nagy, megmérhetlen üresség. Csak egy kis tányérka helye a fehér asztalon. És mégis nagyobb pusztaság a föld minden sivatagjánál. Este egy ágyat nem bontanak föl. Egy nevet nem mondanak ki hivólag soha. Sohasem! Aki említi is, csak sóhajt magában. És mindanyiszor temetkezni látszik. Temetgeti bántó emlékét. * * * Bizony! Szomorú a temetés otthon — itthon! De van még szomorúbb temetés is. Megrázóbb temetés, mint a milyet a nagy iró, olyan meghatóan leir. Az a temetés, a melyet a végtelen tengeren, a végeznek. Előveszem újságomat. Es a siri csendben, tekintetem e sorokra vetődik; Temetés — a hajón. * » *■ Édes Istenem! Milyen is lehet a temetés a hajón. A tengeren, a hol az élők szeme csak végtelen, egybefolyó eget és vizet láthatnak. Oh, itt nem áshatnak sirt. ’Iszen a nagy óceán maga is egy óriási sir. Minden pillanatban elnyeléssel fenyeget. Itt koporsó sem kell. Rá sem kell taposni a földekkel és lábakkal. Nem kell meggyőződniük az élőknek: vájjon jól van-e eltemetve, a kit oda temetnek. Oh, bizony el van az temetve. ...Két magyar embert temetnek. Hirtelen haltak meg — a hajón. Ott, a nyílt tengeren a halál is megrázó. Hát még a temetés. Valóban megrendítő. Még alig hül ki a tetem. A matrózok kemény karjaikon a hajó fedélzetére viszik. Itt zsákba varrják a kiszenvedettet. Egy csendes Miatyánkot mondanak. — Legyen meg Uram a te akaratod! Aztán lebocsátják a tengerbe. Hullám a gyászszekere. Nagy tenger mélység a sir öle. Tenger moraj az éneke. * * * És a többieket... az élőket, a kivándorlókat viszi a tenger hulláma tovább egyre. Egészen idegenbe. Hát haza se mehetnek ! ’Iszen otthonuk, hazájuk — nincs! Ha pedig haza jönnek ? Oh az is — rettenetes! Csak sóhajaikat küldhetik messze ... messze a nagy óceánra. Olykor pedig látják, látva-látják, hogy a falubeliek a temetőt járják. Virágot visznek az elhunytak, elköltözőitek sírjára. És megerednek az ő könyeik. Az emlékezetnek bus könyei! Szomorú, igen szomorú minden temetés. De még szomorúbb a tengeren való eltemetés... Anyák ünnepe. A bácsmegyei bunyevácoknál sok szép. sőt költői szokás van gyakorlatban. Ezek egyike a »materica«, vagyis az anyák ünnepe, melyet advent vasárnapján szoktak megtartani, mely mintegy bevezetése a karácsonyi ünnepeknek. A háziasszony szakajtóban összekever almát, diót, aprópénzt. Reggel korán jönnek a gyermekek, kiknek ez a nap az öröm napja és niegköszöntik az anyát e szavakkal: — Isten éltesse anyánkat, apánkkal együtt. Minden gyermek kap egy összemarokkal a keverékből. Később jönnek a család felnőtt tagjai, azután a cselédek, rokonok, jóbarátok. Elmaradni sértésszámba menne. Az őszkor férjhez ment leány- gyermek most jön először haza szülői látogatására. A menyecske esküvői ruhájába öltözik. Az após befogatja legtüzesebb lovait, az uj férj hajtja a kocsit; bemennek a városba, előbb a nagymisére mennek, onnan haza hajtatnak. Itt nagy örömmel fogadják őket. A vendégség csak olyan nagy, mint karácsony-ünnepén: kalácsot sütnek, pulykát vágnak, szármát, kocsonyát főznek. Az uj menyecske kap selyemkendőt, diót, almát (az almába tiz- vagy huszkoronás arany van tűzve), a vő pedig finom usznovka-vászonból való inget. Délután az uj férj zenét hoz anyósa tiszteletére. így mulatnak duda-, vagy tambura-szó és jó homoki bor vagy szilvából főtt mézes-pálinka mellett késő éjszakáig. A fiatal párt másnap nem eresztik haza; ott fogják disznótorra. Most kell csak kimutatnia az ifjú férjnek az ügyességét a vágás körül, mivel ha az asszonyok előbb lesznek készen a hurkatöltéssel, mint ő a kolbásszal, észrevétlenül a nyakába akasztanak egy hurkát és kinevetik. Estefelé teli tarisznyákkal, eltörődve a sok evéstől-ivástól ballagnak hazafelé, meg-megállnak kissé játszani dióra, almára. Az ifjúság a táncosházba megy, hová a módosabbak trombitás magyar bandával kisértetik magukat. Itt a leányok adnak a legényeknek materica fejében selyemnyakkendőt, virágot vagy egyéb ajándékot. — A bunyevác származású urak e napon fényes ebédeket adnak.
