Téli Esték, 1909 (12. évfolyam, 1-10. szám)
1909-11-21 / 4. szám
XII. évfolyam. Szatmár, 1909 november 21. 4-ik szám. Felelős szerkesztő és kiadótalajdonos BODBÍÁRJÍÍSPÁR. Szerkesztőség és kiadóhivatal : Szatmár, Arany János-u. 17. sz. Megjelenik minden vasárnap. Előfizetési ára: •4 hónapra .... '2 K — fillér A lélek összhangja. Nincs boldogabb ember, mint akinek lelke nyugodt. A nyugodt, csendes életű ember áldására van környezetének és mindazoknak, akikkel él. Olyan a nyugodt, csendes életű ember, mint egy szép, összhangzó ének. Mint egy kedves szimfónia, melyben nincs hamis hang. Minden hang azért szól, hogy harmóniát, összhangot keltsen a lélekben, Fájdalom, az ilyen emberek száma nap- ról-napra ritkul, fogy, mint a levél ősz felé, lévélhullás idejében. Mert nézzetek be a családokba, vizsgáljátok meg egyes embernek a lelkét, szivét. És mit fogtok találni ? Meghasonlást, zűrzavart. Elégedetlenséget, boszut, Isten ellen való zúgolódást, az élettel való meghasonlást. Oh, a temető sirhalmai alatt soha sem feküdt annyi öngyilkos ember, mint napjainkban. Az élettől sohasem vált meg önként annyi halandó, mint a mi korunkban. Miért, oh miért? Mert az emberek nagy része nem bírja, nem tudja megtalálni lelkének összhangját, harmóniáját. Ott keresik a nyugalmat, ahol ösvény van. Ott keresik az élvezeteket, ahol méreg van. Ott kutatják a megelégedés titkát, a hol az elégedetlenség forrása bugyog. Élt egykor egy nagy tudós. Lángész. Az is kereste nyugalmát. Kereste lelke harmóniáját. Ott bolyongott sokáig a zugó tengerparton. Izzó agya, háborgó lelke felkeresett mindent, de mindent, ahol nyugalmat remélt Végre hönyek közt omlott a tenger fövé-‘ nyére és nagy vallomást tett. Azt a vallomást: — Nyugtalan az én lelkem, mig meg nem nyugszik benned Istenem. Ládd-e XX. század társadalma. Ládd-e, te nyugtalan, elégedetlen emberiség: a te képed ez! Nem fogsz addig megnyugodni te sem, mig újra meg nem találod az Istent! B. G. Közeledik a tél. Sárgult falevelek hullásával a gond is növekszik. Jóformán az egész ország népe nagy aggódással néz a tél elébe, hiszen minden lombhulláskor már évek óta azon panaszkodunk, hogy a népnek nincs keresete. Mire az első hó leesik, a nép szögre akasztja a kapát, a kaszát mert megszűnt a munka. De a pihenőnek nem tud örülni. Tudja, hogy a készet fogyasztja, mely a hombárból, kisebb éléstárból kerül ki, de amely napról napra fogy s már tél derekán csak a láda fenekén van egy kevés mag, melyből kenyere készül. Az elherdált idő nyújt ugyan mulatságot, de ez is csak a nyomorúságot növeli, mert a kártyán az apró garasok is megfogynak. Ha meggondoljuk, hogy alig van Magyarországnak olyan területe, ahol a háziipar valamely ágát sikerrel ne lehetne űzni, akkor igazán csak azokon áll a mai állapot megváltoztatása, akik a nép szivéhez tudnak férkőzni: a papok, tanítók és jegyzőkön. Akár a kosár fonást, szalmafonást, gyümölcs-, szőlő csomagoló ládák, szatyorok készítését, akár a kapa, kaszanyél előállítását, a vagy cirokseprő készítését tanulja meg a nép, nem tudunk annyit előállítani, hogy azt itthon, de főleg a külföldön jó pénzen meg ne vegyék. Tudja ezt minden gondolkodni ludó ember az országban. Maga a törvényhozás is emlegette már, hogy a népnek télen kenyérkeresetet kell adni. És Darányi miniszter munkába fogott s miután a be-
