Téli Esték, 1909 (12. évfolyam, 1-10. szám)
1909-12-25 / 9-10. szám
12 TÉLI ESTÉK. fegyverben állva, hallgattuk Percei ágyúinak dörgését Moór felől. Két nap és két éjjel vesztegelt igy az alvidék- ről felhozott négy zászlóalj nyílt táborban a Vérmezőn. Itt borult ránk Sylveszter éjszakája, a szabad ég alatt, hóban, fagyban, szélviharban. A rendkívüli hideg, mely ez évben uralkodott, ezen az éjszakában érte el fő fokát. E miatt hon- védeink nagy része szolgálatképtelen lett. Kénytelen voltunk néhány órára a közelben levő házakba menekülni, hogy megmerevült tagjainkat jeges borogatással orvosoljuk. Önfeláldozó házigazdáinknak köszönhetjük, kik családtagjaikkal fennvirrasztva, egész éjjel ápoltak bennünket, — hogy másnap ismét fegyverbe állhattunk. De az átélt fagylaló idő utóhatását baj társaim nagy része bizonynyal egész életén át megsínylette, miként én, ma is lábaimon viselem emlékeztető bélyegét. .. A mily kínos, ép oly bosszantó volt a mindinkább közeledő ágyuszó hallatára ez egy helyben való tétlen várakozásunk. Harmadnapra tehát, az általános zúgolódásra, útnak indítottak bennünket az ágyúzás irányában, Bia felé. Alighogy ide értünk, egy órai ácsorgás |után, ismét visszarendeltek Buda alá, -noha a 'csatazajt már egészen közelről hallottuk. Budán ismét a Vérmezőn álldogáltunk reggelig. Ekkor, január 4 én a Görgei parancsára, a Dunán átkelve, Vác felé vettük utunkat. Percei, a Görgei csatlakozását hasztalan várva. Cegléd felé vonult vissza. Itt találta Pestre menő útjában atyámat, önkénteseivel, tudatván vele, hogy Görgei kardcsapás nélkül engedte át Pestet Win- dischgraetznek. E lesújtó hírre atyám Szegedre vezette visssza embereit, kiket aztán a hős Földvárv Sándor parancsnoksága alá helyezett. E csapattal vette be később Földváry, Percei vezérlete alatt,a hires szenttamási sáncokat. Vácon Görgei kiadván hírhedt proklamációját, mintegy tizenhatezer főnyi seregével tovább haladt a bányavárosok felé, utóvédül Guyon hadtestét bízván meg, melyhez a 33-ik zászlóaljjal én is tartoztam. Január 10.-én érkeztünk Ipolyságra. Itt ért utói bennünket Csőrics, mintegy huszezernyi osztrák hadával. Mig Görgei tovább haladt a rettenthetetlen Guyon pár ezer főnyi hadtestével, hősileg tartotta fel a túlnyomó ellenséget s ezzel folyton csatázva Szántóig vonultunk vissza. Az osztrákok kifáradva a napestig tartó üldözésben, s az élelmiszer hiánya miatt deprimáltán, Szántó előtt megállapodtak. Mi pedig háboritlan folytattuk utunkat Harsányig, ahol Görgeit január 11-dike alkonyatán beértük. Néhány órai pihenés után Harsányból gyors menetben haladtunk ismét tovább, rövid megállapodásokkal, egyfolytában Selmecig. Hadjáratunknak valóságos napóleoni »alpesi útja« volt ez, még pedig zord téli kiadásban... Az ide vezető zaklatot és emberfölötti terhes utunkban halottam először a »Kossuth nótát«, mely akkor született meg. A megtörhetlen hazafiui lelkesedés szülte ezt, mely ezzel akarta kiegészíteni, erős- biteni, fölemelni a zászlóaljak megtizedelt létszámát, a honvédség lelki erejét, mintegy ellensúlyozására ama fekete-sárga csőrü madárseregnek, mely végveszedelmét, már-már elpusztulását károgta a csüg- gedetlen magyar haderőnek. Egész nap a magas hóval borított meredek hegyeken és erdőségeken törve utat zászlóaljammal, estefelé már nagyon ki voltunk merülve s az állomás még mindig messze volt... Fáradt testünk, a lábunkhoz tapadt hóval, csaknem megbirhatlan suly- lyal nehezedett reánk. De megállnunk nem volt szabad. Taktikai, mint egészségi szempontok egyaránt tiltották ezt. A dermesztő hidegben lépten-nyomon az összeroskadás, a teljes kimerülés veszélye fenyegetett. Soraink közt bandukolt e válságos utunkban Sárközi elmaradhatatlan cigány-zenekara is, melyet a dúsgazdag Inkey Kázmér őrnagy, az egész hadjárat folyamára szerződtetett zászlóaljunkhoz. Ezek, hadi fölszerelés nélkül, csupán hangszereikkel terhelten, szívós természetükkel könnyebben bírhatták a gyaloglást; de azért ők is gémberedten, nagy lihegve tolták maguk előtt a csikorgó hideget. Nyomasztó törtetésünk közepeit rájuk rival Gosztonyi József századosom: »No fiuk, hol a virtus? Hát befagyott a nóta? Sárközi, lelket a hegedűbe, meg mibelénk is!... Rajta! Zenditsetek rá a javából!« A java nóta bizony most dermedve volt. De azért párját ritkító zenekarunk neki fanyalodott. A cigányzenészek nyomott hangulatát, elkeseredését festette a hangszereikre került s a helyzethez illő mélabus dal : »Jegenyefa tetejében, Száll a holló feketében ...« stb. Ennek a dallamára rögtönözte mindjárt útközben, egyik költői lelkületű honvédtársunk az örökéletü, történelmi nevezetességű szöveget: »Kossuth Lajos azt üzente, Hogy kevés a regimentje ... Ha mégegyszer azt üzeni: Mindnyájunknak el-kell menni!...« Nosza, nekünk se kellett több! A zene, a dal, a Kossuth-név fölhevítette, át- meg átjárta egész valónkat. Egyik csoport a másik után vette át a dalt... S néhány száz lépés nyomán már az egész hadosztály zengte a nagy hóviharban lelkesedve, fáradhatlanul és gyorsított lépésben a csodatevő dalt, refrénjével, hogy: »Mindnyájunknak el kell menni!« a célra, a diadalra, a hazáért és szabadságért !... Mint egy nagy bucsujárás, e nótával vonultunk be jégpáncélosan Selmecre, az egész város lakosságát felvillanyozva, mely páratlan szívességgel jött elénk, borovicskát és meleg italokat osztva szét honvédeink között. A dal szerzői már rég elnémultak. De a »nótájok« tovább él örök, mint a honszeretet és a szabadságvágy ! Eyressy Ákos.
