Téli Esték, 1909 (12. évfolyam, 1-10. szám)

1909-12-25 / 9-10. szám

TÉLI ESTÉK 7 De vannak szent, tiszteletreméltó könnyek! Ezeket a mély, az igaz, az elképzelhetlenül nagy, égő fájdalom szüli. Az aggódás, a reménység, a bol­dogság, a bit, a félelem, a gyermek iránt való ra­jongó szeretet. Ki nem ismeri Szent Monika köny­vijeit', melyeket Ágostonért sirt ? Vannak a kacér nőnek is könnyei. A köny- nyelmü nő is sir. A daczos is. Az illúziók világában élő hölgy is. A megcsalt nőnek megfagynak könnyei. Vannak női szemek, melyek csak azért sírnak, hogy aztán a férfiakat — kikacaghassák. A családi élet is gyűjti a könnyforrást. A szív megárad aztán, mint a folyó vize és olykor ki-kiönt. A férfi is sir. Láltatok-e már siró férfiút? Nem gyáva anyámasszonyt. Hőst, bátrat, erőset, mint a százados tölgy. Én láttam. Fenségesen megrázó je­lenet ! Óh, e férfi szemében ragyogó könnycseppek százszorosán többet érnek a női szemek permete­zésénél. Ami nagy és szép, — irja egy lélekbúvár, — ami erély és odaadás, ami szilárdság és gyöngéd­ség, ami óriási fájdalom és végtelen szeretet: min­den ott tündököljék e gyémántcseppekben. A férfikönny csalhatatlan bizonyosága a jó lélek minden fenségének. Ritka is a férfi könny és éppen'ezért oly drága is azok előtt, kik érteni tudják. Eltalálta. Tanító: Hogy hívták a három keleti bölcset? Tanuló: Gáspár, Menyhért, Boldizsár. Tanító: No és melyik volt köztük a szerecsen? Tanuló: A fekete. Az aprószentek legendája. Irta: Reviczky Irma. Midőn kis Bethlehemben megszületett az em­beriség vigasza, a kisded Jézus, ebben az öröméjben egy rendkívüli csillag ragyogott föl az égen és tün­döklő fényt vetett a csonttá fagyott földre. Ezalatt lent a pokolban vigasznélküli sötét éj lett. És a Sátán, a poklok fejedelme kétségbeesett. De nem dühöngött szokása szerint, hanem csönde­sen összekuporodva ült egy helyen és keservesen sirt. No ilyet se látott a pokol soha! Hogy az, a ki tombolni szokott vadul, iszonyú ordításba törve ki, most pityeregjen, mint egy pólyásbaba! Azért a pokoli udvartartás előkelő ördögei ezt látva, nagyon megszeppentek és remegni kezdtek, dideregni abban a pokoli hőségben... A Sátán meg csak egyre hullatta tüzes, piros könycseppjeit. De hát volt is miért keseregni, hisz kihalt benne a remény. Végre az ördögök, — a kik egy ideig .csak hallgatagon szemlélték uralkodójuk rimánkodását, — kiváncsi kérdésekkel zaklatták. — Miért sírsz, poklok fejedelme ? Hisz még ak­kor sem sírtál, mikor a mennyet elveszítetted, — miért sírsz tehát most, kevélységnek apja, bölcs Sá­tán te ? — kérdik remegve az ördögök. r — A mennyet nem siratám, de a remény ez múlását siratom, — feleli a Sátán. — És te még reménykedtél ? Tán csak) bizony nem remélted, hogy üdvözölni fogsz? kérdik gúnyo­san az ördögök. — Én, a »gonoszok fejedelme« a magam ré­szére nem remélhetek semmi jót. Mit is csinálnék én az égben? Csak azért bánkódom annyira, mert megfosztattam ma attól, a mi eddig a legnagyobb örömemre szolgált: másokat az örök kárhozatba ej­teni, — válaszolá a Sátán. Mert, ha már egyszer ma­gam nem üdvözülhetek, azt sem akarom, hogy má­sok üdvözüljenek. És ha egy lelket el tudtam ra­gadni, kiapadhatatlan gyűlöletem akkor uj tápot nyert... Oh, de most vége annak is! Mert ott a föl­dön, -- odaíönt a jégdermesztett földön, az éj ár­nyának a védelme alatt megszületett ma egy gyer­mek, a kinek a szeretet-tana majdan az én, a gyű­löletre épített országomat romba fogja dönteni... — No bizony, egy újszülött gyermek, — mon­dák az előkelő ördögök. — Ha csak az a bajod és semmi más, akkor sohase busulj, poklok ura te! Hisz ha Ádámot bűnre tudtuk csábítani, a ki köz­vetlen a Teremtő kezéből került ki, hogy ne tud­nánk egy gyönge, csak asszonytól született teremt- vényt arra bírni, hogy az akaratodnak alá vesse magát ? Ez bizony csak csekély dolog. — ügy ám, — szól a Sátán, — csakhogy az a gyermek nem most született. Ő már öröktől fogva él! Majd mindjárt ti is jajgatni fogtok, ha megmon­dom, hogy kicsoda ő. Ő az Isten Fia! Régen is meg­volt. Eleitől fogva. Csakhogy addig »Logosnak« hív­ták. És most pedig Jézusnak. Erre a világra csak azért jött, hogy az egész emberiséget megváltsa. Most már ember-alakban fog az emberek között a földön járni. És ő fogja az embereket arra tanítani, hogy miképp kell nekünk ördögöknek ellentállani... Ő az emberiségért él és végre kinhalált szenved értük, hogy őket vérével az örök haláltól meg­mentse !.., Ebből aztán láthatjátok, hogy az Isten mennyire szereti az embereket és ez egy okkal több arra, hogy őket véghetetlenül gyűlöljem... Erre aztán olyan jajgatás tört ki a pokolban, hogy még a földre is fölhallatszott... Sátán aztán soká tanácskozott a tanácsadóival és végre abban állapodtak meg, hegy egy egy se­reg ördögöt útnak indítanak a földre, a kik a kisded Jézus élete ellen törjenek. Egyikük sem gondolt persze arra, hogy hisz isteni lényhez nem férkőzhetik az ördög ... És úgy is volt. Dicsfény, emberi szemmel lát­hatatlan sugarak köriték a gyermek fejecskéjét és attól aztán megvakultak az ördögök és minden újabb támadásnál visszaverettek. A Sátánt igen bántotta a dolog, mikor meg­tudta. És ekkép gondolkozott: ha az Isten emberré lett, csakis emberi kéztől múlhat ki a világból. És ismét kiküldte ördögeit, de ez egyszer Heródeshez, hogy annak besúgói legyenek s mondják meg neki, hogy a kisded Jézus lészen majdan a zsidók királya. Heródesnek több se kellett. Hisz már az Írás­tudók is azt jósolták meg neki. Azért is rögtön ki­adta a parancsot, hogy a kis Jézussal minden egy­korú gyermek megölessék.

Next

/
Oldalképek
Tartalom