Téli Esték, 1909 (12. évfolyam, 1-10. szám)
1909-12-12 / 7. szám
TÉLI ESTÉK 3 Szemölcsirtás. Egy francia háztartási lap közli, hogy ha a kezet este tiszta mézzel átdörzsöljük s kivált a szemölcsöket jól bemézezzük, egy hét alatt elvész róla a szemölcs. * A hajhullás és a fogfájás. Jacquet dr. orvos számos megfigyelés alapján már 1902-ben felállította azt az elméletet, hogy a hajhullást a fogfájás is előidézheti. Újabban Rousseau-Decelle tanár kutatásai és megfigyelései is igazolták ezt az elméletet. A Jacquet-féle klinikán az utolsó két évben 70 eset közül 25 esetben a hajhullást fogfájásra lehetett visszavezetni. Fogorvosi kezelés nyomán 19 esetben 4—5 nap múlva a hajhullás is megszűnt, 4 esetben a haj csak 10—12 nap múlva szilárdult meg, mig 2 esetben a fogorvosi kezelés csak 3—4 hét múlva eredményezte a hajhullás abbamaradását. Leginkább a gyökér körüli genyesedésének és a bölcsességfog fejlődésének van hatása a hajra és a fogfájás nyomán támadó hajhullás többnyire a fej nyaki részén jelentkezik. A fogorvosi kezelés néhány olyan esetben is eredménynyel járt, amikor a hajhullás már éveken át tartott és addig semmiféle orvosi kezelés nem használt. Felmondás. — Megkövetem a nagyságát, de 14 nap múlva elmegyek. — Ej, hát jobb helyet talált? — Dehogy. Csak férjhez megyek. VASÁRNAP. Az öreg halász. Másképp’ volt, még csak egytized esztendőnek előtte is. Szerencsés Gábort ismerte az egész felsőtisza- parti halász népség; — a legtekintélyesebb, legszerencsésebb és legtapasztaltabb halászembernek ismerték. A halászok atyamesterének. A kemény emberek közül való volt. »Marka az evezőtől, a kötéltől cserepes, akár a vas s a mit megmarkolt, az meg is volt markolva.« Igazán talán őt irta le Jókai, mikor a magyar halászembert igy jellemezte: — Teste rendkívül edzett. Rá se hederit az időre! a fagyos szélnek, a szakadó esőnek nekifor- ditja egykedvűségét. Bőrig ázva nem is gondol a száritgatásra, mindaddig, mig nem végezte dolgát... Váltig mondja, hogy nem fázik s ez valóban úgy is van; mert serény munkától kimelegszik keze. Csak mikor valami hiba esett s rákényszeríti az áldogá- lásra, csak ilyenkor fázik meg nagy néha a keze s ekkor előre hajlik s nekiáll a melengetésnek, a mely nem egyéb, mint az, hogy kezeit a hónaljak tájára csapdossa No hát szakasztott ilyen halászember volt — Szerencsés Gábor. Hatalmas nagy hálókkal dolgozott és olyan szerencsével, hogy végkép rajta maradt a Szerencse neve. O legjobban ismerte azt a titokzatos jelt, amelyről áradásra és apadásra lehet számítani. Meg az »óment« (spuriuszt, sejtelmet), a mi némely ritka hal megjelenését, sokaságát vagy elmaradását jelenti. De mostan már igazán más az ő élete, életének sora. A kanyargós Tisza vize még mindig csak úgy halad, mint ennek előtte. Frissen, üdén. Mintha csak most kezdené életefolyását. Pedig már akkor is folyt, mikor a magyar őshalász partjain vert sátrat. Szerencsés bácsi élete folyása azonban meg- lassudott. Meglomhult. Elöregedett. Szakadoztak élete fonalai, miként nagy hires hálói, melyek ott hevernek már fenn a padláson. Összekuszálva, elron- gyolódva. — Rongy már az én testem is — szokj a mondani. De azért nem nyugszik. A mikor csak alkalmatosság fordul, ott ül a kanyargós Tisza partján. Egykor hatalmas erejű kezében most már csak vékony, hosszú horognyelet tart. És ha beleereszli a folyó kebelébe: mennyi a türelme. Talán régi, hű pipájának köszönheti. Előveszi, rágyújt. A Tisza szele fölkapja a füstöt. Ő meg közbe- közbe odapillant a horogra, zsinegre: — Vájjon nem mozog-e ? — Ni te mozog már, — sóhajt nagysokára. És megelevenedik látására. Felhúzza a horgot. Hej be szomorúan csóválja a fejét, mikor veszi észre, hogy a horogról hiányzik — a csalót. A halnak meg —- nyoma sincs. — Nem úgy volt az régen. Akkor volt a Tiszában hal. Ez jut eszébe, a mint húzogatja emlékezetének szálait: — Milyen hal, milyen faj! A Tiszából is pusztul a hal, mint a nép országunkból. Talán bizony a hal is — tengerbe vándorol. Mennek a tengerbe tőlünk. Nem kell már nekik a magyar Tisza. Igaz, hogy mi halászok is megfogyatkoztunk. Talán bizony jó magam maradtam, mint a hogyan a kivágott erdőben egyetlen emlékfa marad. Azt is megfedte, megtépdeste — az idő. Ez a vén favágó, aki fejszéjével jár naponkint közöttünk. Az öreg újra lebocsátja a horgot. A pipája kialszik. Újra tölt, újra füstöl. És kegyetlen türelemmel vár. — De im’ zaj hallatszik. Ifjú emberek jönnek a felső partról. Nagy vigsággal, széles kedvvel, amolyan kölyökpuskákkal. — Ezekre most éppeg nem lenne szükségem. Nem mondja, csak gondolja az öreg. De mindegy. Majd csak elkotródnak. Hanem hát az ifjú ember nem azért van a világon, hogy száját ne használja. Egyik mindjárt szóba állt az öreggel: — No Szerencsés bá’, hát milyen az ómen. Az öreg köhint egyet kettőt. Aztán ő is kirakja a maga szentenciáját... — Rossz ómen. Nagyon kegyetlenül rossz ómen. Kirezgett szivéből az elkeseredés. Ráncos arcán amolyan ártatlanul ravasz vonás jelentkezik. Az ifjú urak veszik észre, hogy az öreg nincs valami derűs kedvben, tovább állottak. — Hm — mormogott magában az öreg. — Hátha én szerencsét kívántam volna nekik, kocavadászoknak. Vagy kérdeztem vón’: mit lüttek azzal a kölyökpuskával ?
