Tárogató, 1950 (13. évfolyam, 1-6. szám)
1950-11-01 / 5. szám
TAROGATO HAVI FOLYÓIRAT A KANADAI MAGYAROK OKULÁSÁRA ES SZÓRAKOZTATÁSÁRA SZERKESZTI: DR.CZAKO AMBRO Tizenharmadik évfolyam 5. szám. 1950. november. LEVÉL MAGYARORSZÁGBÓL. Leirom neked, hogyan folyik le egy tömbgyülés. Persze hogy mi az a tömb? Hát háztömb. Minden háznak van egy házmegbizottja s több háznak egy tömbmegbizittja. Az amerikai rádió rémmeséket szokott bemondani e megbízottak kémkedéseiről s hogy hogy tartják rémületben a házak lakosait. No hát ez nem egészen igy van. Az amerikai rádió sokszor elveti a sulykot s nagyrészt ő az oka, amiért a nép nem mer erősebben ellenállni. S — circulus vitiosus — a nép félelme bátrabbá teszi a terrort. Nemigen akad ma Magyarországon ember, aki hive lenne az uralkodó rendszernek. S igy a ház és tömbmegbizott se. Hogy miért vállalják mégis? Először is mert semmi hivatalt nem lehet letenni, az önkényes lemondás gyanússá tesz s könnyen börtönbe vezet. Amikor elvállalták - évekkel ezelőtt még tisztességes foglalkozás volt: élelmiszer jegyekkel való elszámolás stb. Fizetést sose adtak érte s leginkább a lakók kérésére vállalta valaki, akire rátukmálták. Járt vele azért némi előny: a mi házmegbizottunk fiát pl. ezért vették fel az egyetemre, noha értelmiségi származású, sőt duplán, mert anyja is minisztériumi tisztviselő vdlt. Ä tömbmegbizott meg kapott rendes lakást, ahol csak két család főz egy konyhán. (Az azelőttiben négy család lakott társbérletben.) Hát szóval kicsi dolgok, kicsi kedvezések, kicsi emberek. Se jók, se különösebben rosszak. Semmiesetre sem rémregényfigurák. Időnként kijön a rendelet:tömbgyülést kell tartani. Téma persze előírva, sőt majdnem az egész szöveg kézbeadva. Tegnap békegyülés volt műsoron. A beszédet még nagyvonásokban sem ismertetem, olvassátok el a Szabad Nép cikkeit. Utána felszólítják a kedves lakótársakat, szóljanak hozzá. A kedves lakótársak persze nem szólnak hozzá. Mit is szóljanak? A hallott frázisok kijönnek a könyökükön, hányingerük van már a hallásától is. Még ők is ismételjék? Egyebet meg úgyse szabad mondani a tárgyról. Mikor hiába várják az önkéntes jelentkezőket, megszólal a megrendelt hozzászóló, átkérődzve a leckét. S ha még erre is csönd van — aminthogy csönd van — megszólal a másik megrendelt hozzászóló. Kettő szokott lenni, a látszat kedvéért egymásnak némi ellentmondással. Az ellentmondás persze csak abban áll, hogy igy vagy úgy segíthetjük jobban Koreát. Noszogatják utána a kedves lakótársakat: szóljanak hát hozzá ők is. Egy öreg ember nekibátorodik: — Nagyon igaza volt az előadó elvtársnak. Hát persze hogy mindnyájan békét akarunk. Hát van-e olyan ember, akinek ne lett volna vesztesége a háborúban? Nekem három fiam volt, három szép derék legény. Mindahárom odaveszett. Egyik, úgy hírlik, él talán, Oroszországban fogoly, de nem ir már két éve, ki tudja, meghalt az is. Itt maradtam, kérem, hatvankétéves koromra támasz nélkül. Kis, könnyebb napszámot megbirok, de meddig? S azzal is mit keresek? Kenyérre se ... Itt aztán belevág az előadó:
