Tárogató, 1950 (13. évfolyam, 1-6. szám)
1950-09-01 / 3. szám
2 TÁROGATÓ nem DP-sek (displaced persons, életterületeikről kimozdított személyek), hanem olyanok, akik a háború vége óta ténylegesen kimenekültek a Vasfüggöny mögül. Az Egyesült Nemzetek Menekült-ügyi Szervezete (IRO) a számukat közel 200 ezerre becsülte, de halljuk, hogy még manapság is hetenként 500-1000 férfi és nő menekül át. A Nemzetközi Menekültügyi Bizottság, amelynek munkásai (field workers) vannak Svédországban, Lengyelországban, Franciaországban, Svájcban, Belgiumban, Törökországban, Németország nyugati zónájában és Amerikában, iparkodik támogatni a menekülteknek ezt a növekvő táborát és letelepíteni őket a világ demokratikus államaiban. Az említett két bizottság megérdemli minden rokonszenvünket s őszintén reméljük, hogy a komplikált és nehéz feladatuk elvégzéséhez szükséges anyagi eszközöket elnyerik. De vannak egy harmadik csoportba sorozható emberek, akik nem tudtak kimenekülni a csatlós országokból s akiket otthoni számüzötteknek nevezhetnénk s akikkel senkisem törődik. Ezek olyan emberek, akik anyagiak hijján nem tudtak a határokhoz eljutni vagy elszigeteltségben élve nem voltak érintkezésben földalatti csoportokkal s igy nem tudták kipuhatolni a határok őrizetlen pontjait. Jórészt értelmiségiek ők, akik kemény küzdelmet vivnak a mindennapi kenyerükért a diktátorságok szakadatlan nyomása alatt, amely ellenséges és veszedelmes elemeknek tartja őket. Tanítók, irók, művészek, műszaki emberek, ügyvédek, orvosok, gondnokok, képzett munkások és fármerek ők, akik elszalasztották azt az időt, amikor a határok még nem voltak megerősítve s azokat nem őrizték katonák és politikai rendőrök. Most már nincs más választásuk, mint szolgálni a kommunista kormányt, erkölcsileg és értelmileg elnémítva, ha nem akarnak az internáló táborok és börtönök szörnyűséges nyomorúságába esni vagy halálbüntetést szenvedni. II. Ezek az otthoni száműzettek talán a legtragikusabb csoportját alkotják azoknak, akiknek az életét az uj zsarnokság széjjelzuzta. Kemény meggyőződésű emberek ők. Mivel szabadon se nem Írhatnak, se nem taníthatnak, se az igazi meggyőződésüket ki nem fejezhetik, az életük kínlódás és mind többjük és többjük rongyolódik le, mint akiket elvertek a kathedrájuktól, íróasztaluktól és a munkájuktól. Az életüket mind jobban fenyegeti az üldözés, a kémek és a titkos rendőrség hajszája. Ezeknek az elfeledt embereknek sokát ismertem s tudom, hogy a Nyugati Demokráciáktól cserbenhagyottaknak érzik magukat. Felpanaszolják, hogy csak a politikai számüzötteket ismerjük el a jövő szempontjából jelentős személyeknek, akik jórészének — szerintük — semmi komoly politikai meggyőződése nincs s csak azért menekültek, hogy az életüket mentsék meg. Ámbár elismerik, hogy van néhány hősies személy a politikai számüzöttek közt, aki megérdemli a támogatást, de a csoport mint ilyen — mondják' — nagyon vegyes társaságot alkot, amelybe beszivárogtak a volt nácik és kommunisták, akik úgyszólván álcázva menekültek ki. Az utóbbi két évben sok ilyen levelet kaptam otthoni számüzöttektől. Lehet, hogy a vádjaikat a nyugati demokráciákkal és az Egyesült Államokkal szemben túlozzák, mikor látják, hogy mig a szovjetek gondosan szervezték a fiatal értelmiségiek kivonulását a csatlós államokból, akiket rendszeresen támogatnak, tanítanak s az elkövetkezendő végső küzdelemben a jövő vezetőivé léptetnek elő, az otthoni számüzöttek, -ők-, soha egy bátorító szót vagy elismerést nem kaptak a demokratikus ideálokhoz való hűségűkért. III. Semmi kétségem sincs afelől, hogy az ebbe a csoportba tartozó emberek tevékeny kooperációjára feltétlenül szükség volna az országaik felszabadulás-utáni felépítésére. Ez a csoport egybevetőleg kicsi. Az összes csatlós országokban együttvéve talán ezer embert tesznek ki. De ők játszhatnák a kulturális kovásznak a szerepét azoknak az értelmi és erkölcsi értékeknek a felépítésében, amelyek nélkül a szabad és demokratikus élet elképzelhetetlen, ha tényleg uj érát óhajtunk. A politikai emigráltak, menekültek, DP-sek, maguk ezt a feladatot