Tárogató, 1947-1948 (10. évfolyam, 3-10. szám)
1947-12-01 / 6. szám
4 TÁROGATÓ voltak csupán passzív szemelelők, mint a mozi közönsége. Ha mindjárt tudattalanul is, de érezték, hogy segítettek abban, hogy az est sikeres legyen s elégedettek voltak úgy önmagukkal, mint a színészekkel. “A rosszul kormányzott nemzet első orvossága a pénzének az inflációja; a második a háború., Mindakettő ideiglenes jólétet létesít, de mindakettő állandó romlást okoz. Mindakettő a politikai és gazdasági opportunisták menedéke”. —Ernest Hemningway. “Emlékezz rá, hogy bármennyire biztos vagy is a győzelmedben, nem volna háború, ha a másik fél is nem gondolná, hogy neki is vannak esélyei.” —Winston Churchill. Hogyan halt meg az aradi tizenhárom. (Megjelent a budapesti VILÁG október 7-i számában.) A Szabadságharc tizenhárom hős tábornokát, név szerint Kiss Ernőt, Aulich Lajost, Damjanich Jánost, Nagy Sándort, gróf Vécsey Károlyt, Török Ignácot, Láhner Györgyöt, Knezics Károlyt, Pöltenberg Ernőt, gróf Leiningen Károlyt, Scheidelt, Dessewffy Arisztidet és Lázár Vilmost október 6-án végezték ki Aradon. A tábornokok kivégzését egykorú beszámoló igy Írja le: Kigondolt rendszeres kegyetlenséggel előbb a golyó általi halálra ítélteket vitték ki, hogy a bitófára ítéltek hallván a lövést, a reménynek legkisebb szikráját se táplálhassák. Leiningen, Lázár, Vécsey, Lahner, Pöltenberg családjukról beszéltek s emlékeket küldtek nekik. Török, a komáromi vár erőditője Vauban egyik munkáját olvasta. Knézich, a mélyen vallásos férfiú leghosszabban imádkozott. Kiss Ernő folyton nem hitte, hogy ki végzik. Schweidel nejéről s gyermekeiről gondoskodott. Aulich Horatiust olvasta. Damjanich ezt mondta: — Most már nyugodtan halok meg, mert magyar pap áldott meg. Midőn a golyóra Ítélt négy férfi: Kiss Ernő, Lázár Vilmos, Dessewffy és Schweidel az utolsó útra kiléptek szobáikból, némán szorítottak kezet, Kiäs Ernőt először rosszul találták el a kivégzők, kétszer kellett rálőni. Lázár utolsó három szava ez volt: / — Istenem, nőm, gyermekem. A kötélre Ítéltek között legösszezuzottabb volt Török, azonban ő is inkább hajlott kora, mint a félelem miatt. Damjanich magaviseleté meseszerü nyugalomról tesz tanúságot. Büszkén, hidegen lépett a bitófa alá és daccal utasitá vissza a “Hauptmann Damjanich” megszólítást. Nejének pedig megtiltá érte könyörögni. — Mit sir tisztelendő ur — mondá Sujánszky lelkésznek — hisz akit kezében tart, — a feszületet értve — azt is az igazságért akasztották fel. Azután németül hányta a szemére a vezénylő őrnagynak, hogy miért kínozzák őket golyó helyett. “Talán ebben is gyönyörködnek önök?” — kérdezte. Nejét emlité utoljára. Knezics halt meg legvallásosabban. Leiningen Károly, Id dacára, hogy királyi vérből származott, a népszabadságért meggyőződésből harcolt s hősileg halt meg, kivégeztetése ellőtti órákban német nyelven nejéhez levelet irt, melyben ez áll: “A kocka el van vetve. Csak néhány órám van még ezen a világon, hogy a nehéz lépésre előkészüljek A halál nem volna reám nézve borzasztó, ha magam lennék. E csapás nem jött váratlanul, mindenre készen kellett lennem, mikor a hazáért, a szabadságért vállaltam a harcot...” Leiningen, mindőn már négy társa függött a bitón s Nagy Sándoron, az ötödiken végezte dolgát a hóhér, térdére ereszkedett s azon nejének, kitől kegyelemmel biztató levelet kapott, irónnal ezen pár utolsó szót irta: “Négyen függenek előttem ... mindennek vége van ... Isten veled!” Nagy Sándor reggeli pongyolában bátran, csüggedés nélkül lépett a bitófa alá. Még ott is Görgeyt szidta. A siró paphoz pedig igy szólt: — Kedves tisztelendő ur, tegnap ön vigasztalt engem és most sir?! Vécsey volt az utolsó, kire Temesvár ostromáért roppantul haragudtak.
