Tárogató, 1947-1948 (10. évfolyam, 3-10. szám)
1947-11-01 / 5. szám
4 TÁROGATÓ tálja; a választásunknak megfelelően imádjuk Isten; olyan vallási oktatást fogadunk el magunknak s adatunk a gyermekeinknek, amilyent akarunk; feltéve persze, hogy a mi istentiszteleti hitünk és formánk nem érinti más emberek szabadságát ezen a területen. A vallási dolgokban való szabadsággal együttjár a szólás szabadság; a szabadság a politikai eszméinket írásban vagy más módon nyilvánosságra hozni, ismét feltételezve, hogy a szabadságunknak ez a kifejezése nem lázit fel másokat bűn elkövetésére vagy erőszakosságra, és feltételezve, hogy ez a kifejezési szabadság nem disznólkodó, rágalmazó és becsületsértő jellegű. A kifejezés szabadsága a sajtó szabadságra is vonatkozik. Egy kormánynak sem szabad a politikai vélemény kifejezését akadályoznia, feltéve, hogy ezt a szabadságot nem arra használják, hogy a népet fellázítsák a kormány erőszakkal való elmozdítására. Másrészről egy kormánynak sem szabad engednie, hogy a sajtó vagy annak egy része olyan kampányt támogasson, amely a magán polgárok szabadságai és jogai ellen van irányítva; ezt megengedni arnyit jelentene, mint azt tenni, amit a nácik és fasiszták tettek: a nép egy rétegét arra bátorítani, hogy a nemzet többi részét megfosszák az alapvető szabadságaiktól. Ezek a szabadságok tartalmazzák azt a jogot is, hogy nyilvános gyűléseket lehet tartani, feltéve, hogy ezek a gyűlések nem összeesküvések a törvényes rend erőszakos felboritására. Ezek azok a javaslatok, amelyeket a brit kormány az Egyesült Nemzetek speciális bizottsága elé terjesztett. A brit kormány úgy érzi, hogy ezeket a szabadságokat az Emberi Jogok bármely nemzetközi kódexébe bele kell illeszteni s ennek a kódexnek érvényesnek kell lenni minden népre, tekintet nélkül fajra, nemre, nyelvre és vallásra. AHOGY LÁTTÁK ... “A férfiak komikusak”, mondta az asszony álmatag mosollyal. Nem tudván, hogy ez dicséretet vagy kárhoztatast jelent, semlegesen annyit mondtam, hogy “természetesen”, “A férjem valóságos Othello. Néha bánom, hogy nőül mentem hozzá.” Gyámoltalanul néztem rá. “Hacsak meg nem magyarázza —”, kezdtem. “Ó, elfelejtettem, hogy maga nem hallotta. Vagy három héttel ezelőtt a férjemmel együtt mentünk haza a térségen keresztül. Nagy fekete kalap volt a fejemen, amely kitünően illik rám, s az orcám egész rózsaszín volt a gyalogolástól. Amint egy utcai lámpás alá jutottunk, egy közelben álló halvány, fekete hajú ember rám tekintett s a férjemet hirtelen karján ragadta. “Volna szives lekötelezni egy gyufával?”, mondta. Sándor kiragadta a karját, lehajolt, s villámgyorsan fejbevágta egy téglával. Eszméletlenül lezuhant. Borzasztó volt.” “Ugyan mi tette a férjét olyan hirtelenében féltékennyé?” Vállat vont. “Mondtam, hogy a férfiak komikusak”. * . Elbúcsúzva tőle, mikor kimentem, a sarkon találkoztam a férjével. “Halló, öregem, azt hallom, hogy más emberek fejét verdesed be”. Nevetésre fakadt. “Látom, hogy a feleségemmel beszéltél. Ugyancsak szerencsém volt, hogy a tégla a kezemügyébe került. Máskülönben, gondold csak: majdnem ezerötszáz rubel volt a zsebemben s a feleségem hordta a gyémánt fülbevalóit.” “Azt hiszed, hogy ki akart rabolni?” “Egy férfi megállít valami elhagyatott helyen, gyufát kér és megfogja a karodat. Kell-e több bizonyíték?” Megzavarodottan otthagytam és továbbmentem ... * “Ma nem menekülsz el előlem”, mondta egy hang a hátam mögött. Hátrafordulva megláttam egy barátomat, akit nem látíam vagy három hete. “Szent Isten”, kiáltottam fel, “hát teveled mi történt?” Halványan mosolygott s aztan ő kérdezett: “Hallottál arról, hogy az utóbbi időben talán őrültek szabadultak ki? Engem egyikőjük megtámadott három héttel ezelőtt. Csak ma hagytam el a kórházat. Hirtelen érdeklődéssel kérdeztem. “Három héttel ezelőtt? Vájjon a tér