Tárogató, 1946-1947 (9. évfolyam, 7-10. szám)

1947-04-01 / 10. szám

TÁROGATÓ 11 A régisegkereskedő. Kétféle van: a régi vacakok összegyűj­tője, aki az árakat a vevő ruhája szerint szabja meg s képes egy rossz nyomatért egy havi jövedelmet számitani, mig egy négyszáz éves renaissance rézkarcért 2 dollárt számit; és a másik, aki olyan tudatlannak teteti magát, mint az első, de a tudása alapos és azt ravaszul ki is használja. Ez utóbbiról szól a következő mulatságos történet, amelyet egyik new­­yorki újság idézett: New York szegény negyedében volt egy elhanyagolt külsejű régiségkeres­kedés s oda tévedt be egy gyűjtő. Mig egy gyertya koppantót forgatott az ujjai közt, meglátott egy közönséges kis macskát, amely tejet lefetyelt egy csé­sze-aljból. Müértő szeme azonnal meg­látta, hogy a csésze-alj egy megbecsül­hetetlen porcellán a Ming dinasztia ide­jéből. Leplezve az izgatottságát, a tu­lajdonos felé fordult: “Van valami megható abban a kis macskában; megveszem s adok érte 10 dollárt.” A boltos a fejét rázta: “Az a kisfiam macskája s azonfelül egereink is van­nak.” A gyűjtő letette a koppantót s más­ról kezdett beszélni. Egy perccel ké­sőbb újra próbálta: “Azt hiszem, a kis­lányom szeretne egy ilyen macskát. Adok érte ötvenet.” A tulajdonos a fejét rázta. “Az sok pénz egy kis macskáért, de az Albert fiam nagyon ragaszkodik hozzá. Ha majd azt kérdezi, hogy “hol van a macs­kám”?, nem mutathatok neki 50 dol­lárt.” “Legyen hát száz”—mondta a gyűjtő. A tulajdonos egyet füttyentett. “Meg kell kérdeznem a feleségemet. Anna, kiáltotta a bolt hátulja felé, egy ur 100 dollárt kinál Albert macskájáért. El­fogadjam?” “Száz dollárért vehetsz Albertnek egy zsiráfot”, orditotta vissza a felesége, “fogadd el”. A gyűjtő letette a 100 dollárt s fel­vette a macskát. Amint az ajtóhoz ért, visszafordult: “Úgy látszik, hogy a macska szereti a tányérját”, mondta, “ha nincs ellene kifogása, magarhmal viszem. Adok érte külön egy dollárt.” A kereskedő mosolygott. “Ki van zárva”, mondta. “Annak a csészealjnak köszönhetem, hogy a tizenegyedik macs­kát adtam el ebben a hónapban.” A csodálatos töltőtoll. Rengetegen veszik és rengeteg vál­tozatban szerepel a piacon. Szidják és dicsérik. Tényleg szeszélyes s irás köz­ben egyszerre csak kiszáradtnak látszik, majd újra úgy ir, mintha mi se történt volna. De akik szidják is, azok se tud­nak már nélküle meglenni, mert itatós papirt nem kell használni s néha oldalt oldal után Írhatunk minden fennakadás nélkül. A legújabb kifogás ellene az, hogy a benne szereplő festékanyag kifakul. A fadometer alá tett golyós csapágyas írások hamarosan eltűntek. Erre né­mely államban eltiltották a hivatalos iratok megszerkesztésénél és persze a bankok, az érzékeny és lelkiismeretes bankok, szintén megtiltották a haszná­latát. Voltak persze olyanok is, akik azt mondták, hogy ez határozottan előny, mert most már írhatunk adósleveleket s ígéreteket tehetünk házasságra, mire az ígéretünk beváltására kerül a sor, a tinta úgyis elhalványult s nem mutat­hatják be ellenünk bűnjelül. A Consumers Union, ez a teljesen megbízható tanácsadó, szintén foglalko­zott az újfajta töltőtollakkal s azt talál­ta, hogy legjobb a Shaeffer'Stratowrit­­er, amelynek 12 és fél dollár az ára New Yorkban, aztán a Fieldston Retracto (6-7.50), a Blythe (3) és a Bedell (6). A Blythe-nál tekintetbe veszik az olcsó­ságát, mikor ajánlják; ez valamikép úgy hat ránk, akik a Blythe-ot is megpróbál­tuk, mint mikor a törvényszék a bűnös fiatal korát tudja be enyhítő körül­ménynek. A vevőknek csak azt a ta­nácsot adhatjuk, hogy próbáljanak ki annyifélét, ahányat csak tudnak s ne vegyék meg az első Blythe-ot, amit a kereskedő a kezükbe nyom. Még a leg­drágább tollak közt is vannak variációk, mert —- úgy látszik — a gyárosok nem sokat költenek a holmiaik ellenőrzésére, mielőtt azokat a picra engedik. Védekezés véredénybeteségek esetén. Egy csikágói specialista a következő tanácsokat adja azoknak, akiknek a vé­redényeikkel ajuk van (tehát rengeteg

Next

/
Oldalképek
Tartalom