Tárogató, 1945-1946 (8. évfolyam, 1-7. szám)
1945-07-01 / 1-2. szám
12 TÁROGATÓ hüvelyk magas szinarany Madonna s néhány műkincs a 10. századból csak úgy behajigálva. Ezek a kincsek hosszú utat tettek meg: Achenből Kölnbe, onnan Bonnba, majd Essenbe, Münsterbe, Metzbe és Wuppertalba vitték őket, mig Siegenben a Szövetségesek kezére kerültek. Az értéküket kétszáz millió dollárra becsülték. Kagawa. Ez a név nem sokat jelent a TÁROGATÓ legtöbb olvasójának, azért bemutatjuk a hordozóját. Kagawa japán keresztény, akit egész Amerikában ünnepeltek mint a kereszténység egyik uj prófétáját, többek közt a torontói Church of All Nations-ben is s a TÁROGATÓ szerkesztője fotografálta le az ott tett látogatása alkalmával. Ez volt az egész jelentősége a számomra, mert, őszintén szólva, engem nem nagyon érdekelt a misszionárius tevékenysége. Ez az ur mostanában a japáni rádión szerepel s -úgy látszik- egyszerűen elfelejtette a régi mesterségét s beállt a japán kormány ügynökének. Gyalázza Amerikát s hazudik. Japán érdeke előbbrevaló neki a kereszténység érdekeinél. (Folytatjuk.) ATTILA. Regős Ének. Irta: Finta Sándor MOTTÓ: Faj-fentartó erő, a lüktető velő. S nem az arany mázsája, vagy, mit mond a más szája. I. ÉNEK. Éltünk tüze perzselő Ellen dühe, öklelő, nem turbékol, toporzékol, Felettünk rég tajtékol. Fajunk ellen szegülve, Sorsunk elénk kerüle. Jelen vesztve, jövőt lesve, Múltúnk volt ráncba-szedve. Bár a föld vadul üvölt. Gyáva ki dugába dől! Magszakadjon? s ne maradjon, Hírmondónk, ki hirt adjon? Felettünk, vész gomolyog. Átok felénk sompolyog. Tűkön állunk, kushad vállunk. .. Erőért múltba szádunk. Ősök őse: őserő, Éget lüktető velő. Mellünk széles, kardunk éles, Attila hire fényes. II. Ecseg-Puszta szélét, ős-náderdő szegte, Hol a lelkem, gyerekkorban, színes harmat lepte. Tehetségem gondolatim, rimes sorba szedte. Kis Túr folyó partján, lovam legeltettem. A Nagy-Sárrét délibábja, külömböző valahánya, lebegett felettem. Fent a légben, a kép felett, daru madár szállott. Ördög-árok gyepes partján, kútja gémes, gulya, ménes, Delelőhöz állott. Pipára gyújtottam s a fűre hevertem. Képek szárnya, felhők árnya, Évődött felettem. A délibáb mozgó-képe: j történelem nyüzsgő népe. Történelmünk, hős küzdelmünk, Szemem elé vetité, Szivem s lelkem hevité. Múltúnk gondja, monda mondja, Nem maradt ránk sor-irás. Kézéi irva, sem nyomtatva, Véső-nyomnyi ékirás. Magyar-földön küzlők pora, Régen homályosult kora, Délibábban újra él, nyári nappal sora kél. Futón, képben vetődik, rendszertelen hiedelem, Rendszerbe felszedődik. (Folytatjuk.)
