Tárogató, 1944-1945 (7. évfolyam, 1-12. szám)

1944-10-01 / 4. szám

10

T Á R 0 G A TÓ

És e szégyen öntudatja A hitványát földre szegzi,

A dicsőét felragadja.

Ámde utad felségében Ne vakítson el a képzet,

Hogy, amit téssz, azt az Isten Dicsőségére te végzed,

És ő épen rád szorulna Mint végzése eszközére;

Sőt te nyertél tőle díszt, ha Engedi, hogy tégy helyette.

Az emberi élet lehetséges, mert az ember szabad: ez az első figyelmeztetés az angyalok szájából. Szabadság nélkül csak gépek volnánk, minden egyéniség és személyiség nélkül; s mint gépek, csupán eszközök valami nekünk idegen-vagy legjobb esetben-közömböjs cél megvalósitására.

Tehát szabadok vagyunk s a szabadságunknál fogva választhatunk jó és rossz között. A jót kell választanunk, hogy az életünknek legyen értéke. De a jó útja nem könnyű; a jó mindig feladat s néha nagyon nehéz feladat. Nehéz magában véve s nehezebbé válik azért, mert a fejlődni és tökéletesedni akaró ember egy jó megvalósítása után egy másik, nagyobb jót tűz maga elé. így kell tennie, mert ha megáll, visszaesik. De nem áll meg:küzd; küzd önmagával, a körülményekkel, a természettel s az ördögi hatalom minden jelenségformájával. Ki segíti ebben a küzdelemben? Valakinek segítenie kell, mert a magára maradt ember könnyen letörik s kidől a küzdelemből, esetleg önkényt feladná a harcot, esetleg az ellenkező cél érdekének a szolgájává válnék azaz, átmenne az ellenség táborába. Van segítője az embernek:az Isten segíti azokat, akik a szolgálatába állanak. Még igy is nehézségek támadnak: a tömeg nem érti meg s ellene szegül, megbuktatja: mert a tömeg mindig alacsony nívójú, mindig anyagi érdekeltségű és az Istennek való szolgálata révén szükségképen magasabb nívóra emelkedett embert se meg nem érti, se nem akarja. A tömegnek még akkor is csak “kenyér és cirkusz” kell, mikor látszólag szellemi és erkölcsi jellegű célokért lelkesedik. S a tömeg nem szívesen tűri, hogy valaki egy fejjel magasabb legyen nála. (Ezt tudják a diktátorok, akik káplároknak és egyszerű parasztoknak öltöznek, hogy legalább külsőleg mutassák a közönséges mivoltukat.) Ha tehát látjuk azt, hogy a törekvésünk, a munkánk nemcsak sikertelen marad, hanem talán épen bajt, kellemetlenséget, nyomort és szenvedést hoz a számunkra, el ne csüggedjünk, hanem csupán magunkban keressük az értéket. Tehát ne a siker lelkesítsen bennünket, mert a siker gondolata félrevezethet: vagy elmarad, vagy álsiker, azaz nem emelte azok nívóját, akikért látszólag fáradunk, hanem csupán azok érdekeit szolgálta.

Felvilágosításra szorul az “önbecsünk” gondolata akkor, mikor mindenki ellenünk van. Hogyan tudjuk, hogy van “önbecsünk”, mikor ennek a tudása azt jelenti, hogy mindenki más “tudásával” ellenkezünk? Nem vagyunk mi önámitás áldozatai? Könnyen azok lehetünk, aminthogy sok ember félrevezeti önmagát. Mi tehát a kritériuma az igazi értéknek akkor is, ha csak mi magunk látjuk annak? Csak egy kritériuma van: ha Istennel vagyunk harmóniában. De nem voltak “Istennel harmóniában” azok az egymásnak ellenmondó vallási és erkölcsi értékeket és normákat tanító “mesterek”, akik valamennyien Isten prófétáinak vallották magukat?

Épen ez volt az egyik oka annak, hogy Isten elküldötte az ő Fiát,