Tárogató, 1944-1945 (7. évfolyam, 1-12. szám)
1944-07-01 / 1-2. szám
12 TÁROGATÓ Ez kegyetlen komédia volna, amely nem egyeztethető össze az Isten fogalmával. Tegyük fel, hogy valami oknál fogva nem hiszek az Istenben, hanem csak a végzetben. Ha következetes vagyok, vagy ölbe teszem a kezemet, vagy öngyilkos leszek. Fáradni nem érdemes, ha nem én — az én szabad személyiségem — fárad, hanem csak a rángató zsinór irányában mozgom; mert akár elérek valamit, akár nem, én nem éltem, nem magam határoztam a magam sorsa felől, nem a szabad bensőségemet juttattam kifejezésre a cselekvéseimben, az ideáljaim kitűzésében, a javulni akarásomban, hanem csak eszköz voltam egy olyan íensőbb hatalom kezében, amely még azzal is tetézte a kegyetlenségét, hogy 'lelkiismerettel is felruházott, amely vádol a rossz cselekedeteimért, mintha bizony joga volna vádolni. De ez a lekiismeret bennem van: itt él a bensőmben olyan bizonyossággal, ahogy én magam élek, és vádol és korhol és megszégyenít enmagam előtt és én tudom, hogy igaza van! De ha a lelkiismeretemnek igaza van, akkor a valóság lényege a jó, és a rossz csak eltévelyedés, tehát a valóság Urának és Teremtőjének a lényege is jóság (és nem becsapás és félrevezetés) és a jóságot kell a valóságban érvényrejuttatnom az én akaratommal, az én közreműködésemmel, tehát az akaratomnak képesnek kell lenni a jót választani; az akaratomnak szabadnak kell lenni. S mivel szabad az akaratom, van értelme a küzdésnek, van értelme az életnek. Tehát nem tehetem ölbe a kezemet; igy a másik lehetőséget kell szemügyre vennünk, az öngyilkosságot. Lucifer is azt akarja, hogy Ádám öngyilkosságot kövessen el, mert igy az emberi nem kihalna s Isten müvét megsemmisítette volna az ördög. De — amint láttuk — ez az öngyilkosság csak akkor értelmes dolog, ha a végzetben hisz a jelöltje s nem az Istenben. Épen azért hallatlan ellenmondás az, mikor Ádám igy kiált fel: Dacolhatok még Isten veled is Bár százszor mondja a sors: Eddig élj! Kikacagom, s •ka tetszik, hát nem élek. Ez nem lehetséges! Ádám hisz az Istenben, s ha hisz, nem követhet el öngyilkosságot. Az Isten fogalma és a másvilági élet fogalma együvé tartoznak s egyik nincs a másik nélkül. Ha ez a földi élet csak kiábrándulást, szenvedést, fájdalmas kiábrándulást okoz is, ha százszor az ajkamra tóiul is az az ostoba mondás, hogy jobb volna meghalni, mint élni (senki sem tudja ezt), nem követhetek el öngyilkosságot, mert Isten akarja, hogy éljek, s az örökkévalóságban nem élhetek, ha most Istennek nem engedelmeskedem. Az öngyilkosságot más, mint elmezavarodottság nem menti; de ha Ádám megzavarodott, akkor nem hallgatunk rá, amint nem hallgatunk az elmegyógyintézet ápoltjaira- De Ádám nem zavarodott meg: nem követhet el öngyilkosságot, mert Éva tudtára adja, hogy anyának érzi magát, tehát úgyis hiábavaló volna, az emberiség már fennmarad. Ez ésszerű eljárás, de a motívumától nem vagyunk meghatva. Életbevágó kérdésekben az embernek csak egy motívummal szabad bírnia: engedelmeskednie kell Istennek. Ez bizonyosan egyszersmind ésszerű is lesz, de nem mindig jelent Istennek való engedelmességet az, ami ésszerűnek látszik. Gondoljunk csak a racionális módon felépített filozófiák ellen mondásaira, mikor tudjuk, hogy az igazság csak egy lehet. (Folytatjuk)
