Tárogató, 1943-1944 (6. évfolyam, 3-12. szám)
1943-12-01 / 6. szám
z TÁROGATÓ “ameddig a jég engedte”. Mindezt és még egyebeket elém tártak, nyilvánvalóan józan ésszel és őszinte érzéssel és olyan hangon és szavakkal, amelyeknek nehéz volt ellentmondani. De bár a meggyőző szavaik jóidulatát méltányoltam, azok nem hagytak hátra határozott benyomást a lelkemben; nem tudtam elképzelni olyan nehézségeket, amelyeket szépszóval, lélekjelenléttel és pénzzel át ne lehetne hidalni. Féleurópát végigutaztam, gyakran egyedül, és sohase voltam olyan körülmények közt, hogy az említettek ki ne segítettek volna. Korlátoltságomban nem tudtam ilyeneket felfogni; de most nem tanácsolnék hasonló utazást senkinek-és egész bizonyosan nem egv asszonynak. Amint a Hudsonon előrehaladtunk az éjszakában, természetesen nem láthattam azt a pompás tájképet, amelyet még a tél se tud megfosztani a szépségétől, hanem inkább újfajtába burkolja. Az első hajnalpirral kimenekültem a fütött kabinból, amely televolt közömbös asszonyokkal és lármás gyerekekkel, és felkapaszkodtam a fedélzetre. Meglepett az elém tárult látvány szépsége. A Catskill hegység, amelyet magunk mögött hagytunk az éjben, még mindig látható volt, de elhalványlóban s ködös ibolyás fénybe burkolva, mialatt pompás gőzhajónk éles vaslemezzel burkolt orrával vágta a négy hüvelyk vastag jeget, amely mögöttünk ismét szilárd tömeggé látszott összefagyni, de csak látszott, mert némi távolságban egy szép árbécos hajó és két kisebb gőzhajó követett bennünket. Fel és alá jártam a fedélzeten felfrissülve a hideg levegőtől és izgalommal néztem a jeges folyó és a befagyott part festői látványosságait, mig el nem értük Hudsont. Ezen a városon túl a hajó már nem mehetett biztonságban pedig még mindig harminc mérföldnyire voltunk Albanytól. Hudson elhagyása után az utunk nehéz és fáradságos volt; ez volt a legfárasztóbb ut, amit valaha is megtettem. Az utak olyan rosszak voltak, hogy egyszer hat óra alatt csak tizenegy mérföldet tettünk meg. Ami rendszerint egy napi ut volt egyik várostól vagy egyik vendégfogadótól a másikig, az most egy napot és egy éjszakát vagy akár két napot is vett igénybe. Hat napi és három éjjeli utazás után, amelyet se barátkozás, se valami érdekesség nem enyhített, a fáradság majdnem összetört. Az első dolog, ami felrázott, az volt, hogy megérkeztünk a Niagara folyó hajóállomásánál Queenstonban, vagy hét mérföldre a vízesés alatt. Sötét éjjel volt. de tisztán hallhattuk a vízesés mély zúgását, amely betöltötte a levegőt és -— ahogy nekem látszottazt meg is rázta. A hatalmas vizesés, amely gyermekkorom és ifjúságom álma és víziója volt, közelvolt, de láthatatlanul; hallani és érezni lehetett, mint Jób látomását, tudatosak is voltunk felőle, de megkülönböztetni nem lehetett. Az olvasó elhiheti, hogy a fáradság okozta közömbösségemből alaposan felébredtem, hogy hallhassam azt a titokzatos hangot, amely a véremet izgalomba hozta. Queenstonban megháltunk s másnap reggel elindultunk Niagara városába az Ontario tó partján. Mivel azt mondták, hogy a tavon a hajózás megszűnt, el voltunk készülve egy százmérföldnyi további utazásra a tó körül és pedig a lehető legaljasabb utakon, ahelyett hogy vagy harminc mérföldnyi könnyű vizi utón mennénk egyik parttól a másikig. De a Szerencsének egy olyan fordulata, amelyet, ha könyvben olvasunk, valósziniiletlennek tartunk, máskép rendelkezett. Egy gőzhajó, amely utolsó járatát csinálta, véletlenül befutott és most épen indulóban volt; a lapátjai már ténylegesen mozogtak, mikor a csomagommal együtt valósággal rárepültem. Alig voltam rajta, lefeküdtem a kabinban, teljesen kimerülve, és azonnal mély és álomnélküli alvásba merültem. Hogy meddig aludtam, nem tudom; azzal ébresztettek fel, hogy Torontóban vagyunk. A fedélzetre sietve láttam, hogy a kikötő teljesen elhagyatott volt, mert a gőzhajó befutása véletlen és nem várt volt; és amint kiléptem a hajóból, bokáig léptem a sárba és jégbe. A nap rendkívül hideg volt és nedves; az ég barátságtalan és hóval terhelt, amely most kezdett szállingózni. Félig vakultan a szemembe hulló jeges esőtől és a könnyeimtől, vagy egy mérföldet gyalogoltam a város egy negyedén keresztül, amely csúnya volt, nem sűrűn lakva és számomra ismeretlen vadont jelentett. Az utak elhagyatottak voltak és jegesek; ugyan sohase járt bennük sok ember, de most a fenyegető hóvihar miatt egészen elhagyatottak. Hangot nem hallottam, se felnőttek, se gyerekek siető lépteit; ismerős arc és Istenhozott nem fogadott. A szivem olyan szomorú volt. ahogy egy asszonyé csak lehet — és ezek voltak a benyomásaim, az érzéseim, amelyekkel átléptem annak a háznak a küszöbét, amely otthonom volt hivatva lenni. A ház — ideiglenees lakóhelyem addig, mig egy másikat építenek — rosszul van a hideg ellen védve és kényelmetlen. Az az előnye megvan, hogy rálátni belőle a városba vezető
