Tárogató, 1942-1943 (5. évfolyam, 1-12. szám)
1942-10-01 / 4. szám
TÁROGATÓ 11 a test feltámadásában, az örökéletben, a mennyországban, Isten katolikus egyházában, amely a világ végéig terjed. Első tekintetre nyilvánvaló, hogy ebben a hitvallásban bennfoglaltatik Krisztus Istensége, tehát mindaz, amit az Istenség fogalma tartalmaz, tehát az Atyával való egylényegüsége is. De ha Arius hitt Krisztus Istenségében, miért nem akarta azt kifejezésre juttatni azáltal, hogy az egylényegüséget is belevette volna a hitvallásába? Egy nem is valami mély filozófiai tudással biró emberre nézve Arius hitvallása csak rövidebb formája a niceainak, de mégis úgy tekintették, mint amely nem az állításai révén ugyan, de a kihagyásai révén eretnek. A helyzet ugyanis ez: a hívők rendszerint csak átlagos érdeklődésű vagy tudásu emberek s nem filozófusok. Arius a niceai zsinat előtt megindított egy mozgalmat, amely Krisztus Istenségére nézve legalább is veszélyes volt s utat nyitott Krisztus Istensége nyilt tagadásának, az unitárianizmusnak. Ennek az útját bevágta a niceai formulázás, de nem a későbbi áriusi, épen mivel a mindenki által világosan értett egylényegüség (homoousion) hiányzott belőle. Egy filozófus azt mondhatná, hogy nem lett volna szabad, hogy Arius hitvallása unitáriusságra vezessen; ez igaz. De mivel Arius gyanús volt az unitáriusságáról s nem akarta azt a kifejezést használni amely annak mindenki előtt végérvényesen véget vetett volna, a gyanú nemcsak hogy fennmaradt, hanem meg is erősödött. Mindebből következik a dogmatikus formulázás szükségessége. A dogmák egyértelműséget teremtenek s “a hitet megtartják”. Arius példája mutatja, hogy a dogmák megkerülése épen azért történik, hogy a tagadásuk lehetővé váljék. Hibát követnek el azok, akik a dogmák érvényesítésével járó üldözés, kínzás stb. miatt magával a dogmák létezésével szemben is ellenséges álláspontra helyezkednek. Dogma kell, mert a bizonytalan, kapukat nyitva hagyó fogalmazás-ha ugyan egyáltalán van valami fogalmazás — tényleg uj utakat nyit a kereszténység értelmésében, amely utak elvezethetnek tőle és a kereszténység tagadását jelenthetik. Egy jószándéku és keresztény jellegű felfogás azt kérdi, hogy hogyan egyeztethető össze Krisztus végtelen jóságu személyisége az eretnekek üldözésével? S mivel ezt a kettőt nem tudja összeegyeztetni, aminthogy nehéz is összeegyeztetni, azt akarja, hogy maga az eretnekség úgy váljék lehetetlenné, hogy a dogma szűnik meg. Ez a hamis okoskodás. A dogma feltétlenül szükséges és az eretnekek gyakorlati üldözése kerülendő s csupán elméleti térre szorítandó. Ha a keresztény egyetemes Egyház a dogmáit erőszak nélkül tartja fenn s inkább jósággal iparkodik az eltévelyedetteket visszaterelni a szegletkőhöz, mint ostorral, akkor azok vissza is térnek. De a dogmának dogmának kell lenni, azaz az egyetemes. Egyház tekintélyének kell mögötte állnia. Akármilyen jó szándékú gyűlések megegyezéseinek a formulázásai nem dogmák s nem jelentenek szükségképen vallási igazságot. Ezt a történelem is igazolja. Az igazi dogmák egységet biztosítanak, az ál-dogmák változatosságot létesítenek. Ez a változatosság kényelmes és a szabadság csábitó fénye veszi körül. De ha igazságról van szó, a szabadságot akkor bírjuk, ha az igazságot bírjuk (mert épen az igazság az, amely bennünket szabadokká tesz) s az eltérőség, a sokféleség épen az igazság hiányát jelenti. De az emberiség a betegséget még mindig úgy akarja gyógyítani, hogy csak cukrot ad a beteg gyereknek, mert az orvosság esetleg keserű lehet. Ideiglenes jólérzés gyógyulás helyett! Ez az emberiség tragikus sorsa.
