Tárogató, 1941-1942 (4. évfolyam, 1-12. szám)
1941-1 -01 / 4. szám
TÁROGATÓ 7 KI VAGY? Irta: Finta Sándor ( Folytatás ) XIII. Ki vagy?... Erőember vagyok, bár nem szottyant tulérettség Szőrszál-hasogató, agyonzabált tudós. Nem vagyok az, ki nem ártott a légynek sem, Ki imára csucsoritott szájjal jár-kél. Érintésre a mindig bimbódzó lelkem kifeslik, És terem gyümölcsöt vagy fullánkot, Vagy villámokat szór, Attól függ, ki hogyan érintette meg. XIV. Vándorutamban a hegyek úgy görbültek felém, Mint Végzet tenyerén, Az elkapásra feszült ujjak. Világlátó utamban én, Vonszolva igámat, az élet targoncáját, Nekivágtam, hegynek, völgynek, mocsárnak. Hegynek fel, völgynek le. Kövezett, göröngyös, elázott, csuszamlós utak, Omlós partok, kiszáradt árkok, tocsás kátyúk, Cövek, Botló kövek, Mindahányan megismerkedtek velem. Mint gazdátlan senki-kutyája, Elpusztult porták vályog gerádján, El nem maradón, Könyökölt a vész. Hóditó-utamban ott lesett rám a baj, S mint az árnyék szegődött hozzám a múlt. Háborgatón ődöngött, figyelemkeltőn csoszogva mögöttem, Elhesegetve a jövő előretörését, Háritón ékelődött siker és fáradozás közé. S a múlt nem tudta kiélni magát. Mig balkarral a mindig rámfekvő múltam emeltem, Jobbkarral, biztos csapásokkal vágtam a holtanyagot. S hogy lelkem virágos álmait müveit talajba tegyem, Zsirositásra hulló verejtékem szolgált. Bő esőt verejtékezett a homlokom. Mert a munka, Mely az örökkévalóságot hivatott szolgálni, Nemcsak izom, de lélekaszaló. El nem ténferedve a vetett gáncsok bántó özönén, Léptem előre, Emelt fejjel haladva, emelkedőn fokról-fokra, A kétkedők által soha el nem érhető Zenith felé. Sokan esdnek érte, kapaszkodon ácsingóznak, De visszahullanak, hullává váltan elenyésznek. Az elenyészés semmijei lesznek. Nem csúcsosodhatnak kristályként elő, Sem múltjukban, sem jelenjükben. S a jövő penészes üreget talál, Ha kutat utánuk. XV. Elhagytam gyászoló hazám, Hol visszavonás ülte a torát. S áruló testvérek eregették egymás vérét, A kielégülő ellenségeink kélyes örömére. Nekiszabadulva a világnak, Iramaim határát a Pólusok szabták, S az egyenlítőn pihent meg a szemem. Onnan vigyáztam letüntét, Az északi állócsillagnak, Mely mozdulatlan őrködött addigi létem fölött. Áthúzva a déli földtekére, A déli-kereszt kínálta fel, Irányt biztositó segitő voltát. 28 napig hánykodtunk, reménykedtünk, Az Atlantic Óceán haragos hátán, kebelén, Mig Brazil örökzöld partján, Lábunk bizalommal földet ért. Uj világ, uj élet nyílott itt előttem. Az Ó-világot civakodó bajaival, Ötezer mértföldes Óceán rekesztette el tőlem. Europa örökös kenyér-gondjait, A munkaalkalom váltotta fel. Lehetőségek és bőeredmények, Soha nem szűnő ígéretéivel. Itt a Fórumon dűlt el, Hogy a világ válogatottjai között, Ki hát a több ember, ki a legény? A Geniusok tusáin, Melyet nemcsak babérért, de eredményért is vívtak, Én lettem az első és maradtam Soká, mindig, örökké. Én nyertem, én! Gránitba én faragtam az Erő szobrát. S ezzel magam erejét, Fajom s népem hírnevét, Örökégő jelvényként, Halhatatlanság egére szegeztem. Ahol minden népek láthatták és dicsérték. Ez lett kezdete a Siker-születésnek.
