Tárogató, 1939-1940 (2. évfolyam, 1-12. szám)
1939-10-01 / 4. szám
10 TÁROGATÓ Madách Imre: AZ EMBER TRAGÉDIÁJA ( Folytatás ) AZ UR (gúnnyal). Legyen, amint kivánod. Tekints a földre, Éden fái közt E két sudár fát a kellő középen Megátkozom, aztán tiéd legyen. LUCIFER. Fukar kezekkel mérsz, de hisz nagy ur vagy S egy talpalatnyi föld elég nekem, Hol a tagadás lábát megveti, Világodat meg fogja dönteni. (Indul.) ANGYALOK KARA. El Isten színétől, megátkozott. Rozsán’ az Urnák, ki törvényt hozott. MÁSODIK SZÍN. (A paradicsomban. Középen a tudás és örökélet fái. Ádám és Éva jőnek, különféle állatok szelíd bizalommal környezik őket. Az ég nyilt kapuján dics (gloria) sugárzik elő, s angyali karok halk harmóniája hallik. Verőfényes nap.) ÉVA. Ah élni, élni: mily édes, mi szép! ÁDÁM. És urnák lenni mindenek felett. ÉVA. Érezni, hogy gondoskodnak felőlünk, És mindezért csupán hálát rebegnünk Ahhoz, ki nyújtja mind e kéjeket. ÁDÁM. A függés, látom, életelv neked. — Szomjuzom, Éva; nézd, mi csábosán Néz e gyümölcs ránk. ÉVÁ. Majd szakitok egyet. AZ LTR SZAVA. Megállj, megállj, egész földet neked Ádám, csak e két fát kerüld, kerüld! Más szellem óvja csábgyümölcseit S halállal hal meg, a ki élvezi. Amott piroslik a szőlőgerezd, Ott enyhe árnyék kínál nyugalommal, Ragyogó délnek tikkasztó hevében. ÁDÁM. Csodás parancs, de úgy látszik, komoly. ÉVA. Mért szebb e két fa, mint más; vagy miért, Ép ez tilalmas? ÁDÁM. Hát mért kék az ég? Miért zöld a liget? — elég, hogy úgy van. Kövessük a szót, jőj utánam, Éva. (Letelepednek egy lúgosban.) ÉVA. Hajolj keblemre, én meg majd legyezlek. (Nagy szélroham, Lucifer a lombok között megjelenik.) ÁDÁM. Hah nő! mi ez? nem hallék még hasonlót. Miként ha ellenséges idegen Erő tört volna rajtunk. ÉVA. Reszketek, Az égi zengzet is elhallgatott. ÁDÁM. Itt kebleden, úgy tetszik, hallom azt még. ÉVA. Én meg, ha ott fenn e dics elborul, Itt lenn találom azt szemedben, Ádám. Hol is lelhetném másutt kívüled, Kit létre is csak hő vágyad hozott, Mint fényárjában a fejdelmi nap — A mindenségben árván hogy ne álljon — A viz színére festi önmagát S enyelg vele, örül, hogy társa van, Nagylelkűen felejtvén, hogy csupán Saját tüzének halvány mása az, Mely véle együtt semmivé borulna. ÁDÁM. Ne szólj igy, Éva, meg ne szégyenits. Mi a hang, hogy ha nincs ki értené? Mi a sugár, ha szin nem fogja fel? Mi volnék én, ha mint viszhang- s virágban, Benned szebb létre nem feselne létem, Melyben saját magam szerethetem? LUCIFER. E lágy enyelgést mért is hallgatom? — Elfordulok, máskép oly szégyen ér még, Hogy a hideg számitó értelem Megirigylendi a gyermekkedélyt. (Egy madárka énekelni kezd egy közel ágon.) ÉVA. Hallgasd csak, Ádám; oh mondd, érted-e E kis bohó szerelmes énekét? ÁDÁM. Én a patak zúgását hallgatám És azt találom, szintén igy dalolt. ÉVA. Minő csodás összhang ez, kedvesem, E sokszerü szó és egy értelem. LUCIFER. Mit késem ennyit? fel munkára, fel! Megesküvém vesztökre, veszniök kell. S kétkedve állok mégis újra meg, Nem küzdök-e hiába a tudás, A nagyravágyás csábos fegyverével Ő ellenök, kik közt mint menhely áll, Mely lankadástól óvja szivöket, Emelve a bukót: ez érzelem. De mit töprengek. Az nyer, aki mer! (Uj szélroham. Lucifer a megrettenő emberpár előtt megjelenik. A dics elborul. Lucifer kacag.) Mit ámélkodtok? (Évához, ki futásnak indul.) Oh, megállj, kecses hölgy! Engedd egy percre, hogy csodáljalak. (Félre.) E mintakép milljószor ujuland meg. (Fenn.) Ádám, te félsz? ÁDÁM. Tőled, hitvány alak?
