Tárogató, 1938-1939 (1. évfolyam, 1-10. szám)
1938-07-01 / 1-2. szám
s w MMI TÁROGATÓ Ezekről a “szegényekké vált” szegényekről nem sok mondani valóm van: őket csak sajnálni lehet, amint sajnáljuk az eszkimót, akit a trópusok alá száműznek (pl. mozifelvétel céljaira). Itt csak azokról szólok, akik szegények, mert nem akarnak gazdagok lenni, nem is tesznek semmit arra vonatkozólag, hogy felesleghez jussanak; ők szegények akarnak maradni s jól érzik magukat a szegénységükben. Ez persze sok embernek hihetetlenül hangzik s azért a következő “mozaikokban” megpróbálom egyéni tapasztalás alapján megmutatni, hogy miben áll a szegénység jóléte. (Nincsenek bútoraink.) A szegénység egyik előnye az, hogy az embernek nincs bútora s általában lakásberendezése. Sokan ezt nem fogadják el, mert szerintük az öreg poloskás karosszék, amelyben a nagymama szokott üldögélni s amelyet a meguljuló poloska-generációval együtt hűségesen őriznek az unokák, valamiképen hozzátartozik az otthon fogalmához. Itt nyilvánvalóan nem lehet vitatkozni, mert ami értékmérő az egyik fél számára, az nem az a másik félnek. A szegény embernek t. i. nincs otthona. De Beethoven mindenesetre máskép gondolkozott, mint azok, akik a karosszékükhöz vagy egyéb bútordarabhoz olyan kegyelettel ragaszkodnak. Ő ugyanis, mikor költözött, a hátrálékos házbér fejében egy-egy bútordarabot hagyott el s egy ilyen öreg karosszék, amelyet 1927-ben piszkáltak le Bécs egyik padlásáról, ilyen történetnek köszönhette a fenmaradását. De mondhatnánk még mást is. A modern költözködés ugyan nagyon egyszerű azok számára, akiknek pénzük van a szállítót megfizetni, de még igy is sok aggodalom szülője. Vájjon nem törik-e el annak a Louis XIV. széknek a lába? Vájjon a vázák épségben teszik} meg az útjukat? A szegény ember minden ilyen fölösleges aggodalon ól és estleges lelki megrázkódtatástól meg van mentve. Ő egész biztos n tudja, hogy sevrés-i vázája nem fog eltörni s az ezüstből semmi sem fog hiányzani. Ő nem fog veszekedni a szállítóval és annak agyondolgoztatott embereivel. Ő az egész hurcolkodást elvégzi egymaga. Lehetőleg télen, hogy a kabát természetes helyén utazzék. A többi holmit egy kézitáska elszállítja. Ide tartozik gyermekkoromnak egy — a tárgyunk szempontjábólhallgatással nem mellőzhető emléke. Előrebocsátom, hogy én olyan családból származón, amelyiknek megvolt a saját bútora. Nem sok, az igaz, de a szobánk mégis teíevolt. Nem mindig; s itt van a történet, amely a tárgy szempontjából fontos. Egy nap az édes anyám korán reggel összepakolt valami harapni valót s kivitt a nagyerdőre sétálni. Az egész napot kinn töltöttük s csak késő este köttünk haza. Nagy meglepetésemre a bútorok hiányoztak. Azokat napközben elvitte a végrehajtó. Ez persze nem volt kellemes élmény s a tanulsága nyilvánvaló: ha nincs bútorod, nem viheti el a végrehajtó. Az enyémet sohasem vihette el... Persze valami bútor kell, hogy az ember leülhessen, lefeküdhessen és írhasson. Az albérlettel ez a probléma meg van oldva. Kölcsön vesszük a bútorainkat. Ez nem szégyen: a kölcsönzés általános emberi vonás s azok, akik megrónak bennünket azért, hogy mi más emberek bútorát vesszük kölcsön, gondoljanak arra, hogy ez még mindig tisztességesebb dolog, mint más ember feleségét vagy leányát venni kölcsön. De nemcsak tisztességesebb, hanem sokkal veszélytelenebb is. Ugyanis megtörténhetik, hogy az az ember, aki a másik ember feleségét vette kölcsön, a feleséget vagy a leányt ajándékba kapja. S ezt az ajándékot nagyon nehéz visszautasítani. A bútort azonban senkisem kínálja fel nekünk s igy nem juthatunk zavarba. (Intermezzo ) A vagyon kétségtelenül sok kötelezettséggel jár. A vagyon — mint Aristoteles mondaná —- természeténél fogva azért van, hogy gyarapodjék. De ha énnekem vagyonom volna, az nemcsak hogy nem gyarapod-
