Tárogató, 1938-1939 (1. évfolyam, 1-10. szám)

1938-11-01 / 5. szám

2 TÁROGATÓ mind nehezebbé és nehezebbé vált. Az adós­sága már 32 ezer dollárra rúgott, a haja meg­­fehéredett és a testsúlya lement 115 fontra. A családjának alig volt mit ennie. Pfister lyukas csizmában járt, amelyből a hóiét kar­­tonpapirral iparkodott kirekeszteni. Csak egy kis kukoricája maradt meg. A bankja értett valamit a kukoricához s mikor Pfisterét meglátta, hajlandó volt várni. A felesége ta­nácsára eladta a disznóit s pénzt küldött a papirzacskó-gyárosnak. Az aratás 225 bushel olyan kukoricát je­lentett, amilyent eddig nem láttak azon a vidéken. Az arra járó fármerek kiugrottak a kocsijaikból bámulatukban. Ezek mind ket­tős keresztezések voltak, azaz a megelőző év egyszerű keresztezései voltak párositva: nagyobb, nehezebb, teljesebb kukorica ter­mett. Az uj kukorica mindent kibírt. A szenvedésnek végeszakadt. Pfisternek most 580 acre adósságmentes földje van. De bé­rel még 800 acre-t. A magüzlete hamaro­san 1 millió dollárt fog jelenteni évenként. (George Kent, The Country Home Magazine). Egy szabad újság története. Mikor a németek 1914-ben olyan brutáli­san betörtek Belgiumba, a belga újságok be­szüntették a megjelenésüket, hogy kikerüljék a német katonai cenzúrát. A németek meg­fizettek egy francia nyelvű belga újságot s az látta el a lakosságot hírekkel. Ez ellen a lap ellen a 74 éves Victor Jour­­dain szerkesztő hadat üzent. Elhatározta, hogy egy titkos újságot fog kiadni. Erre jó szövetségest talált a 38 éves Eugene van Do­­renben. A tervük az őrültséggel volt hatá­ros, mert 1914-ben von Bissing generális már hatalmas koncentrációs táborrá alakította át Belgiumot. Mindenkinek fényképes igazol­ványt kellett magával hordania és a 18-40 év közötti férfiaknak szabályszerűen jelentkez­niük kellett a katonai főparancsnokságon. Minden mozdulat gaztett számba ment. Gaz­tett volt fényképfelvételeket vagy vázlatokat csinálni, bármely cenzurázatlan szöveget ter­jeszteni, hazafias dalokat énekelni vagy nem­zeti szint hordani. Ilyen körülmények közt jelent meg Jour­­dain és van Dórén titkos újságja. A nyom­da egyik külvárosban volt s a terjesztés “föld­alatti módon” történt. 1915 február 1.-én egy csinos lány illatos borítékot nyújtott át negédesen a von Bissing kormányzó hivatala előtt álló őrnek. Lesz szives a katona átad­ni? A katona volt szives átadni. A kor­mányzó fölnyította a levelet s benn találta a La Libre Belgique első számát. A német tit­kos rendőrség azonnal munkába fogott és meg­kezdődött a hatalmas küzdelem a hivatalos német erő és a szabad belga újság között, amelynek már maga a cime is (A szabad Bel­gium) fölháboritó volt a németeknek. Ehhez a címhez van Dórén még egy gúnyos jegyze­tet csatolt: “A hazafias propaganda hírnöke — szabályosan szabálytalan hírnöke — nem veti magát alá a cenzúrának.” Megjelenésétől számított egy hónapra min­denki hallott róla Belgiumban. Hat hét múl­va már hetenként kétszer jelent meg 5000 példányban. Von Bissing dühöngött, mikor a lap egymás után megjelent s nemcsak megjelent, hanem szabályszerűen felbukkant a saját levelei kö­zött. A lap teljesen hatástalanította az ő saját, drága pénzen fenntartott újságját. Az egész várost tűvé tették a kémei, de siker­telenül. Van Dórén belátta, hogy nyomdát kell vál­toztatnia. A saját házában volt egy üres helyiség, amelyet elfalazott, s ott rendezte be a nyomdáját. A téglákat egyenként hord­ták be. Ez a rejtekhely jónak bizonyult majd­nem egy esztendeig. 1915 jun. 1.-én van Dórén speciális számot adott ki “élvezetül barátunknak, von Bissing­­nek.” A címlapon egy ügyes hamisítvány von Bíssinget ábrázolta, amint a La Libre Bel­­gique-et olvassa. Alatta: “A mi kedves kor­mányzónk megundorodott a cenzúráit lapok hazugságaitól és igy a La Libre Belgique-ben keresi az igazságot.” A kormányzó odavolt a felháborodásában. De van Dórén főterjesztőjét felfedezték és kivégezték. Erre a terjesztést újjá szervez­ték, még nagyobb óvatossággal. Ahelyett hogy terjesztőinek a házába ment volna, van Dó­rén előre megállapított helyeken találkozott velük: üzletben, villamos megállónál, kávé­házban, de soha kétszer egymás után ugya­nazon a helyen. Kedvenc találkozó helyük volt egyik nagy áruház liftje. Van Dórén és terjesztője együtt mentek fel, az első eme­leten ő kiszállt, de az ujságcsomagja a másik ember kezében maradt. 1915 végén a terjesztés már az egész meg­szállt területen történt. A felügyelet olyan szigorú volt, hogy néha két napig tartott egy harminc mérföldnyi utazás. A titkos rendőr­ség figyelte az utakat és joga volt mindenkit lelőni, aki csomaggal, a kezében rohanni kez­dett. De önkéntes jelentkezők akadtak bő­ven. Fiatal leányok a szoknyájuk alatt vit­ték, egy férfi a derekára csavarta, másokat csomagban küldtek szét ezzel a felírással:

Next

/
Oldalképek
Tartalom