Tanügyi Értesítő, 1915 (14. évfolyam, 1-4. szám)
1915-12-01 / 4. szám
4. oldal. TANÜGYI ÉRTESÍTŐ 4. szám. szomorú, küzdelmes idei, mikor szenvednie kellett a nagy családért, a nemzetért. Milyen Isten áldása, hogy ennek a nagy családnak, a nemzetnek is adott anyát a Gondviselés. Ezt az anyát a nemzet királynénak nevezi. A királyné a haza anyja. A magyar nemzetnek voltak jóságos királynéi. De talán egy sem volt olyan igazi, olyan jóságos, olyan magyarokat szerető és őket őrző, angyalként oltalmazó királynéja, anyja, mint „Erzsébet királyasszony.“ Kit a magyar nép forró szeretetével, élő hálájával karolt át, kit hálából Nagyasszonyának, a nemzet anyjának nevezett és tart, mig csak magyar szív fog dobogni e földön. A mai nap, az ő kedves névnapján . . . emlékezzünk meg Róla mi is, mint hálás magyar leányok, hálás magyar fiúk. A mi Erzsébet királynénk nem magyar földön született. De ereiben voit magyar vér is. Szépséges, kedves, bajor leányka volt ő. S mikor a gyermek — leányból gyönyörű hajadon lett, ... a mi fenséges királyunk, akkor még csak császár, mostan dicsőségesen uralkodó 1. Ferencz József, a most már ősz királyunk, az akkor délceg ifjú elment a bajor királyi udvarba s a szép Erzsébet hercegkisasszonyt — elkérte feleségül. Ettől a perctől fogva nem csak a királynak lett jegyese Erzsébet, de a mi nemzetünknek is eljegyezte, őrangyalnak ajándékozta a Gondviselés. És ő tudta mi vár reá, mi lesz az ő anyai hivatása. Mert kezébe vette a mi történelmi könyveinket és olvasta, ismerni akarta a mi nemzetünket. Ezekből a mi történelmi könyveinkből tudta meg, hogy a magyar nemzet milyen derék nemzet. Mennyit küzdött századokon keresztül szabadságáért. Mennyi vére folyt hazájáért. Hogy mentette meg kardjával és vére hullásával a hires királynét, Mária Teréziát. Milyen hű volt királyához mindig. így olvasván a mi történelmünket, a mi hazánk felől az esthajnal csillag ragyogni kezdett, Erzsébet mindig reánk gondolt, mindig velünk érzett, szive mindig felénk dobogott. Úgy, hogy mikor végre fenséges fejedelmünk érte ment és haza, ide magyar földre hozta: az ő lelke már egészen magyarrá lett, még a mi szép nyelvünkön is beszélni kezdett. Hogy fogadta, mily örömmel fogadta ez a nemzet fiatal, messze földön hires, szép királynéját! Szinte érezte ez a magyar nép, hogy az a hajó, mely a Dunán érkezett lassan, méltósággal teljesen : a magyar nemzet őrangyalát hozza. És mikor egyes városokat is meglátogatott ebb«n a mi országunkban fenséges urával: akkor is örömmámorban, boldogságban úszott a lakosság. De a fiatal fejedelemné csakhamar észrevette, hogy a magyar nemzet arcán fájdalom ül. Az öreg rosszlelkü tanácsadók félrevezették a fiatal császárt. Elszakították a szeretet, a bizalom láncait a magyar nép és fejedelme közt. Kitört a harc, a világ egyik legdicsőségesebb szabadságharca. S a magyarnak le kellett tennie a fegyvereket. Szomorú, fájdalmas esztendők következtek a magyar nemzetre. Sokakra börtön, sokakra rablánc és sir következtek. A magyart mindenki elhagyta. Csak egyetlen egy szív dobogott érte. Csak egyetlen egy szempárban csillant meg e nemzetért az anyai könny. Csak egy csillag virrasztód a mi elbujdosott szabadságunk felett. Csak egy angyai járt-kelt közöttünk vigasztalva, erősítve, hogy ne féljünk, feljön, felkél még a mi Napunk is. És a mi anyánk, Erzsébet királyasszony, nem szűnt meg fejedelmi férjének szivén napról-napra kopogtatni. Kérlelte és a gonosz tanácsadókkal szemben feltárta a magyarok hűségét, nemes tulajdonaikat, vitézségüket és ősi erényüket. Biztosította az ő fenséges urát, hogy a magyar nemzetre mindig számíthat, bizhat benne, mert a magyar nem forradalmi nép, csak szabadság és alkotmányszerető. Jöttek azután nehéz, viharos napok a fejedelmi házra is. Háborúk, csaták, mikor megrendült a császárnak trónja . . . És ekkor már a császár is látta, hogy mit ér, mi a magyar nemzet ereje !
