Tanügyi Értesítő, 1915 (14. évfolyam, 1-4. szám)
1915-10-01 / 2. szám
2. szám. TANÜGYI ÉRTESÍTŐ 3. oldal. lágrázó eseményekkel szemben úgy vagyunk, hogy megáll az eszünk s nem láthatunk előre, de annyit bizonyosan tudunk, hogy a jövőnek kedvező kialakulásai nagy áldozatokat fognak kívánni, szóval: tennivaló lesz elég. Mindenkinek joga van az élethez, — úgy ezen mostohasorsra kárhoztatott gyermekeknek is. Az élet pedig csak úgy lehet tűrhető, ha tisztességes megélhetés előfeltételeinek birtokában vagyunk. A jó és okos szüle igyekszik is mindezeket gyermekeinek megszerezni. De kitől várjon az valamit, kit mostoha sorsa a szüleiszeretet melegétől s gondoskodásától megfosztott? A társadalomtól? . . . vagy az államtól? Gondoskodás történhetik ez iránt, ám a társadalom és állam részéről, de a kedves családi tűzhely melegét, s a boldogitó szülei szeretet áldásos hatását soha nem pótolja semmi. Arról lehet tehát szó, hogy ezeknél a szülevesztett gyermekeknél amennyire lehet, pótoljuk a szüleiszeretet hiányát; továbbá nevelés és okos irányítás által helyezzük bele abba a társadalomba, amelyből balsorsa mintegy kivetette, hogy egykor ő is derék és hasznavehető polgára legyen a hazának. Lássuk tehát, mit is mond az a rendelet a pártfogásra szorult gyermekek ügyében ? Mire hívja fel a tanügyi közegek figyelmét? Mivel védekezhetik az iskola az esetleges félreismerés ellen ? A körrendelet azt mondja: „Felmerült az a panasz, hogy több helyen az állami gyer- mekmenhelyek által kihelyezett gyermekeket nem fogadja szívesen az iskola .... elfogultságból különválasztják a szegény elhagyottakat a többi gyermektől stb.“ Magamról szólva, úgy a tanítás, mint e- gyéb bánásmód tekintetében annyira együtt kezelem ezen gyermekeket a többiekkel, hogy csak akkor jöttem tudatára jóformán a számuknak, mikor könyv- és egyéb taneszköz segélyre kikellett őket írni. Tapasztalásom szerint igy volt ez kartársaimnál is. Nem tettünk soha személyválogatást. Bevoltak osztva szépen a többi tanulótársaik közé, s nemhogy különbséget tettünk volna, hanem merem állítani, hogy alkalomadtán a részvét és a szeretet jelei tanítóik részéről soha sem maradtak el. Ezt magam és tanitótársaim nevében jólélekkel mondhatom el. Lehet, hogy másutt vannak úri és nem úri iskolák. Lehet, hogy néhol különbséget tehetnek szegény és nem szegény gyermek között; de ezt nálunk Szatmáron idegen fogalomnak tartom annyival is inkább, mert egy gyűlésünkön, hol ezeknek az elhagyatott gyermekeknek ügyét tárgyaltuk, az ügy iránt általános érdeklődés és őszinte rokonszenvet tapasztaltam. Nem is hinném, hogy jóirzésü tanító különösen ma, közönyös tudna maradni ezen elhagyatott teremtmények iránt. Azt mondja tovább a körrendelet, hogy a menhely gyermekeinek a társadalom bátorító támogatására és biztató szeretetére van szüksége: kívánatos, hogy az elhagyott gyermekek, kiket az állam nagy anyagi és erkölcsi áldozatokkal visszaakar helyezni a társadalmiélet szervezetébe, — a társadalom részéről is a legnagyobb jóakarattal és melegszeretettel fogadtassanak. Nem elég, hogy egyes családok körükbe fogadják stb. . . . hanem különösen az iskolába járó gyermekek társaságának kell őket rokonszenvvel fogadni. Az itt elmondottak mind igen helyes elvek, egytőlegyig mind aláírom, sőt óhajtandónak tartom, hogy igy legyen, máskülönben az állami gondoskodás hasonló a tengerbe dobott kincshez. Hanem most már ha valahol mulasztás, vagy sikertelenség észlelhető, — próbáljuk meg keresni annak okát. Mióta az államnak és társadalomnak a humánizmus terén kifejtett tevékenysége nagyobb arányokat öltve szélesebb mederben megindult, tanügyi s ahhoz értő ember előtt lehetetlen volt annak a lanyhaságnak vagy keveset törődésnek fel nem tűnni, amellyel ezt az ügyet idelenn kezelték. A jó akarat felülről mindenesetre megvolt, de amint a következmények mutatják, valahol hibának kellett történni. Ezt mutatja az ügynek helyes mederbe terelése iránt felülről jövő érdeklődés megnyilvánulása is. Mi tanítók ismerjük ez ügy sikertelenségének okát; hiszen a szánalomraméltó tapasztalatok évről-évre
