Tanügyi Értesítő, 1911 (10. évfolyam, 1-10. szám)
1911-02-15 / 2. szám
10 TANÜGYI ÉRTESÍTŐ ... És most vége ennek is! Rózsika meghalt. Nem fog többé az a két okos szem gyémántszerü fátyollal bevonódni a hegedű kesergéseire s piros virágokat termő domboldalhoz hasonlító arcán nem fognak többé csillogó könyek leperegni . . . Nem lesz többé az a kedves arc a bánat és öröm együttes kifejezője . . . Nem szólal meg többé soha az a csengőhangu szája, hogy édes bánattal, hízelgő kesergéssel, kecsegtető szeretettel kisérje a hegedű zenéjét . . . Nem lesz többé, ki ápolja, őrizze a kurucszivü öreg rektor hazája dicső múltja iránti őrjöngő szeretetét . . . Nem, mert más Konkoly Rózsika soha sem fog születni . . . íi* Már nem sirt az öreg. Nem, mert talán csak a vérkönnyek lettek volna elegendők fájdalma enyhítésére — és nem zokogott, mert keserűsége kifejezésére csak talán a mithologia bosszús szellemeket felébresztő hangok lettek volna elegendők . . . Hanem elővelte a hegedűt. — Csak egy húr volt még rajta, — a legöregebb, — a „g.“ Reszkető ujjai a fájdalommal legteli- tettebben erőszakolták ki hegedűjéből a Rózsika gyászénekének utolsó mondatát: — „Kedves halott, Isten veled, — csendes legyen nyugvóhelyed.“ És ekkor megpattant a hegedű utolsó húrja is — és megrepedt az öreg Karvaly András nemes szive is . . . Hatalmasan érző magyar lelke elszállt kis unokája után . . . Künnt a szél megpihent és lassú jeges esőcseppek hulltak alá, mintha a szürke fellegek az öreg rektort siratták volna . . . . Krizsán P. Pál.
