Tanügyi Értesítő, 1911 (10. évfolyam, 1-10. szám)
1911-10-15 / 8. szám
TANÜGYI ÉRTESÍTŐ 3 Nagy bajunk nekünk az, hogy nincs egy arra való vezető emberünk. Azok, akik hivatva volnának a vezető szerepet vinni, vagy félreállanak és nem avatkoznak az ügybe, vagy akik beleavatkoznak, egymáson túllicitálva többet ártának ügyünknek, mint használnak. Az ankénten volt képviselőinkről föltételezzük, hogy ügyünket becsületesen képviselték. De többet nem tettek; eddig és nem tovább. De nem is tehettek, mert nem volt hozzá alapjuk, erejük. A legcsekélyebb Ígéretet, még egységes véleményük alapján sem tudtak biztosítani. Mintha úgy éreznek, hogy az ankét befejezésével egy uj remény sugár lopódzik be lelkűnkbe és elfeledve a múltak csalódásait, keserűségeit talán egy jobb, egy szebb jövő elé tekinthetünk. Ilyenek vagyunk mi: türünk, szenvedünk s várunk s ha valahonnan egy biztató jel mosolyog felénk; arcunk vidámabb lesz, nélkülöző családunkra esik tekintünk, hát ha reánk is szebb napok hajnala derül. Most ismét —várunk és remélünk... Sorsunka miniszter kezében van; ő tőle függ minden. Az is, hogy ezer és ezer tanítói családok nyomorúságos helyzetét javítsa, az életet reájuk nézve elviselhetővé tegye; az is, hogy a tanítói kart, mely a kurtura szolgálatában állva a nemzetnek megbecsülhetetlen szolgálatot tesz, továbbra is nyomorogni hagyja. A kultúra az az ország mostoha gyermeke. Az is volt. Mindenre van pénz, csak kultúrára nincs. Düledező iskolák, százezer beiskolázásán tanköteles, a tanítói pályáról szökdeső tanítók, iskolát kérő gyermekek depu- tációja mind azt bizonyítja, hogy bizony mi még hátramaradtunk egy kissé a nyugateurópai államoktól. Mindenki teljes tudatában van annak, hogy nyomorgó tanítósággal nemzeti kultúrát csinálni nem lehet; nem csak nemzeti kultúrát nem, de semmilyeset sem. Hisz maga jelenlegi miniszterünk is odanyilatkozott csaknemrég, hogy jól tudja, hogy csakis sorsával és helyzetével megelégedett tanítói kar végezhet produktiv munkát, csak anyagi gondoktól ment tanítóság felelhet
