Tanügyi Értesítő, 1911 (10. évfolyam, 1-10. szám)
1911-05-15 / 5. szám
TANÜGYI ÉRTESÍTŐ 13 vergődése egyre több szenvedést árul el. Mintha a lélek szenvedése felülmúlná a test kínjait! Végre nagy erőfeszítéssel egy mozdulatot tesz, s felesége kezét megragadva, töredezett szavakkal ezeket rebegi: Én már meghalok, — de mi lesz veled s két kis ártatlan gyermekünkkel! Ennek gondolata megnehezíti halálomat. Nagyon nehéz a tőletek való elválás, de ez volt az én sorsom. El kell fogadnunk ezt is. Lelkemet adtam volna értetek, úgy szerettelek benneteket, de a lélek már nem a tiétek többé ; a tiétek csak az emlékem és szeretetem lesz, mely örökre köztetek marad. Kérlek, — ha majd nem leszek, — ne epeszd magadat érettem. Erődet, egészségedet óvjad s élj ennek a két ártatlan árvának. Keresd fel mielőbb N. tanfelügyelő urat, — ő nekem kedves tanárom volt, később is szeretett minket. Kérd nevemben — az én ártatlan kicsinyeimre — az ő pártfogását. Ő jó lélek! Segíteni fog rajtatok. Isten ve-le-tek! Azzal a beteg lehanyatlott. Szerető lelke elszállt oda, hol tér-, idő és szenvedés nem korlátozza az örömöket; hol a boldogság végtelen . . . örök. A kis ártatlanok pedig e reájuk nézve válságos és örökké emlékezetes percekben csendesen szenderegtek. A pici kis lányka édes álmában mosolyogva vonta rózsás kis ajkait. Talán az angyal szárnyának finom lehelete érintette arcocskáját; azé az angyalé, ki jó apja leikéért jött. Vagy talán apja áldó szellemének bucsu- csókja érintette őt, s az utolsó csók varázsának ereje hintett kedves ajkára ártatlan mosolyt. Bármelyikről álmodott, — ő még most boldog. Legyen is az! Ne érezze azt a sajgó fájdalmat, mely szegény apja szivét hasogatja. Lehet még módjában az elhagyatott- ságot s az árvaság örömtelenségét tapasztalni. * * * Husvét van megint, a megváltás, a feltámadás ünnepe 1 Az én néhai jóbarátom özvegye egyszerű kis szobácskájábán ül. Asztalra hajtott bánatos fejét két kezén pihenteti. Óvatosan takargatja az előtörő könyeket, melyek szép halvány arcán egyenkint leperegnek. De az okos kis fiú igy is meglátja a változást anyja viseletén, nem is késik megkérdezni : Anyukám ! mi baja? Mi is sírunk, ha anyukám sír! Anyja, — mert az érzelem .viharában válaszolni
