Tanügyi Értesítő, 1909 (8. évfolyam, 1-10. szám)
1909-03-25 / 3. szám
10 TANÜGYI ERTESITO Tanító és bábaasszony. E cim elolvasásánál látom kartársaim arcán megjelenni a kérdő, kutató futó mosolyt és mintha hallanám az ajkakon lebegő kérdést, mi a csudabogár lehet ez ? Hogy jő e két név össze tanító és bábaasszony? Még ha két összeférhető név volna, mint pl. tanító és kántor, vagy valamely vonatkozásban összetartozó, együtt működő hivatást jelentő név, mint tanító és pap, úgy még csak hagyján, de Így?! Tanító és bábaasszony? ! Pedig ne nevessenek kedves kartársaim, sőt inkább komolyodjanak el és szomorkodjanak. Mert ez reánk nézve nagyon- nagyon szomorú és lealázó dolog. Van ugyanis törvénykönyvünknek egy reánk nézve lesújtó, lealázó pontja, amely mintegy kimondja, hogy a tanitó nem intelligens, nem művelt ember. A vármegyei törvény (1886. XXI. t. c.) ugyanis felsorolja azokat az okleveleket, melyek a műveltségi cenzus alapján, a törvényhatósági bizottság összeállításánál az egyenes állami adó kétszeresen való számítására jogosít. Minden oklevél benne van ebben a sorozatban, kivéve kettőt és pedig a tanítóit és a bábaasszonyit. Ez a törvény tehát egy polcra helyez bennünket — ámbár hallgatólag — a bábaasszonnyal — avagy legalább is, különbnek a mi képesítésünket sem tartja amannál. Valóságos megbélyegzője a tanítóságnak ez a törvény. Kirekeszt bennünket az okleveles intelligencia köréből. Dolgozhatunk, fáradhatunk, tanulhatunk bármennyit, leereszkedő vállvere- getéssel elismerik ugyan munkánk fontosságát, annak államalkotó voltát, de azért, mint e törvény félre nem magyarázható módon mutatja, a maguk körébe be nem fogadnak. Nagyon érdekelt, vájjon annak idején, mikor e törvényt alkották, nem volt a képviselők között egy sem, aki belátta volna ennek helytelen és a tanítóságra lealázó voltát; nem volt senki, aki szavát felemelte volna a tanítóság mellett. Utánna néztem tehát, a dolognak. Szólották bizony a tanítóság érdekében is, azonban akkori, különben nagynevű miniszterünk, Trefort Ágoston azt mondá, hogy úgy sincs oly gazdag tanitó, aki virilista jogon bejuthasson a törvényhatósági bizottságba és ez különben is csak hátrányára volna a vármegyei székhelyre való utazás által a tanításnak. Hát ez igaz ! De mily könnyű volt volna reá válaszolni azzal, hogy „igaz hogy úgy sem volna e kedvezménynek reális eredménye, de éppen ezért a tanítás menete sem szenvedne hiányt, azonban az erkölcsi elismerés meg volna és igy a tanítóság nem volna kiközösítve az okleveles intelligencia köréből. Én tehát midőn felhívom egyesületünk igen tisztelt elnökségének figyelmét ezen viszás és lealázó törvényre egyúttal fel-
