Tanügyi Értesítő, 1909 (8. évfolyam, 1-10. szám)
1909-02-25 / 2. szám
8 tanügyi értesítő gyógyításáért; vannak még kielégítetlen kívánalmaink, melyeknek kielégítéséért minden erőnket, akaratunkat harcba kell vinni. Vannak nagy célok, ránk váró feladatok, melyeknek elvégzését, illetőleg elérését önmagunk családunk, a társadalam és haza java kívánja tőlünk. Itt van például a bennünket, e vármegye tanítóságát oly közelről érdeklő „Tanítói internátus“ felállítása. Nemes hevülettel, nagy lelkesedéssel hozott határozat hirdeti immár, hogy vármegyei egyesületünk magáévá tette ez eszmét; kívánja, hogy az internátus mielőbb kész legyen s hirdesse erőnket, munkás igyekezetünket, tettekben megnyilatkozó erős akaratunkat. De hát lesz-é belőle valami? Lesz-é az eszme valósággá, az ige testté?! Hitem szerint: igen ! Csak . . .! Egyesítsük erőnket s együtt egyért legyen jelszavunk s a fellobogott láng ne legyen szalma- tíiz, hanem az ügy és egymás iránt érzett szeretet vesta lángja*) csak ne legyenk közöttünk senki, aki önérdekből az esetleges áldozatoktól visszariad vagy kishitűségből elcsügged. Az akarat diadalt arat. Mutassuk meg itt legalább, hogy tudunk tenni, fáradni, közdeni, alkotni, hogy határozatainkat cselekvéssel valóra is tudjuk váltani, De mutassuk meg más téren is. Ne legyen közöttünk csüggedő. Ne legyen senki, aki „nem érdemes semmit tenni, úgy sem ér az semmit, nem sokat adnak arra az intéző körök“ stb, kifejezésektől meghagyja magát téve- lyittetni, vagy ezeket vallva visszavonul a munkától. Ha volt vagy van is a múltra vonatkozólag igazság e kifejezésekben, igyekezzünk ezt a jövőben megszüntetni. Hála Istennek omladozni kezdenek már a kőfalak, melyek kérelmeink jogos és megérdemelt kívánalmaink kiáltásának szavát elzárták az intéző körök elől. Példa erre az 1907. évi XXVI. és XXVII. t. cikkek, amelyek ha nem is töltik be egészen kérelmeink, jogos kívánalmaink terét, de elvitázhatatlanul nem csak népoktatásunkat vitték hatalmas lépéssel előre, hanem a népoktatás munkásai, a néptanítók anyagi és erkölcsi ügyeinek féjlő- dését, illetőleg e fejlődés útját is megnyitották. Ez ut végén integet felénk a cél, amelyért mindnyájunknak közös erővel munkálkodnunk kell, ha azt akarjuk, hogy amaz épület küszöbéről, — melyben a tanítóság anyagi, erkölcsi ügyeit illető kívánalmak teljesítése elraktározva van, — ne térjünk üres marékkai és csüggedt kebellel és szomorú szívvel vissza. Ne legyünk kishitüek, — hisz ez a gyávaság jele, a gyávák tulajdonsága; ne mondjuk soha, hogy ezért az igaz célért, legyen az anyagi, erkölcsi vagy szellemi ügyeinket illető — nem érdemes munkálkodni, küzdeni, mert azzal úgy sem érünk el semmit. Az ilyen beszéd nem hozzánk, tanítókhoz illik, akik tanítjuk, hogy erős, akaratteljes munkával, ha nem is egyszerre, de *) A lángot éleszteni fogjuk. Szerk.
