Tanügyi Értesítő, 1907 (6. évfolyam, 1-10. szám)

1907-04-25 / 4. szám

tanügyi értesítő

15

szívből kívánom, hogy egy jobb jövő, mely után annyi ezeren hasztalan esdettünk, mihamarább bekövetkezzék, a tenger panasz és jajkiáltás megszűnjék s örömmel kiáltsák hozsánna, hozsánna !

Te pedig — kit ilyen minőségben utolszor kereslek fel levelemmel — fogadd forró és őszinte köszönetemet azon sok jóért mit csüggedésemben hozzám intéztél, biztattál bátorítottál.

ígérem, hogy uj állásomból, a diurnistaságból, mit ifjúságom hajnalán kellett volna kezdenem — sűrű leveleimmel zaklatni nem foglak. Isten veled, ölel öreg barátod N. N.

*

Igen tisztelt Kartársaim! Az én barátom levelei itt lezáródnak; azt hiszem, ne kell hozzá kommentár. Én sem fűzök hozzá semmit. Kiki úgy ítélje meg, vagy el e dolgot, ahogy jónak látja. Az aranyigazság azonban mégis ide illik: „ne ítélj, hogy ne ítéltessél!“

Választáson.

Ezelőtt jó-néhány esztendővel egy tanügyi szaklapot forgatva a következő pályázati hirdetés tűnt fel szemeim előtt: „Pályázat hirdettetik az n-i kántor-tanitói állásra. Fizetés 300 frt készpénz, havi előleges részletekben fizetve az egyház pénztárából.

— No — mondok — ez már aztán beszéd, ez már állás és jövő. Készpénz, előre fizetve egyszerre, havonkint 25 frt, álmaim netovábbja! Ilyen állás ritka, minta fehér holló. Ezt meg kellene pályáznom, hogy meneküljek innen, hol minden vasárnap kapok 1—2 frt. fizetést, de többet ne adj Isten ! Igaz a múlt vasárnap 3 irtot kaptam, mert 1 frt. kántori stóla is dukált, akkor temettük el a falu leggazdagabb emberét, az öreg Szócsőt, de az is igaz, hogy ugyanakkor nyomott a kezébe brió uram a községi bakternek 30 frtot egyszerre fizetésébe, a sárga irigység majd megölt, micsoda ktilömbség van közöttünk?!

így morfondéroztam magamba csendes, elhagyatott, viasz gyertyával bevilágított szobámban. Megpályázni az állást-legköny- nyebb dolog volna, de ez nem elég az innen való meneküléshez, ahhoz föltétien szükséges az az elengedhetetlen körülmény, hogy a pátyázott állásra meg is válasszanak. Ez itt a bökkenő! Az ilyen ritka jó állásokat megrohanják, mint az éhes vad a prédát, a pályázók még ezenfelül az összes iskolaszéki tagokat úgy rajongják körül, mint a méhek a virágkelyheket. Bajos, igen bajos lesz itt valamelyes eredményt elérni. De az is bizonyos, hogyha az ember nem mozog, nem pályázik, nem is választják meg. Ez tiszta sor. Tehát száz szónak is egy a vége, pályázom. Elvégre is azt gondolom, nem leszek utolsó a pályázók között. Jó tenor hangom van, mint tanító is megállóm a helyemet. Dictum, factum ! így fűztem tovább gondolataimat.