Tanügyi Értesítő, 1906 (5. évfolyam, 1-10. szám)
1906-04-25 / 4. szám
12 TANÜGYI ÉRTESÍTŐ anyag elosztásáról és módszeréről kellene szólanotn. Ez azonban egy külön értekezésnek a tárgya. Tájékozás céljából megemlítek annyit, hogy az új tanterv rendelkezése értelmében az 1. és II. osztban hallás után, a III. osztálytól fölfelé hangjegyek szerint kell az éneket tanítanunk. A további részletezés alól felmentve érzem magam, mert az új tanterv és utasitas oly helyes utat követ, hogy azon javítani vagy pótolni való alig akad. A tanítóság ama nagy százaléka, akik zenei készültséggel bírnak, az utasításban megjelölt irányt bátran követhetik és biztos eredmény fogja fáradozásukat jutalmazni. A csekélyebb hányad nem zenész tanítót, sem az utasítás, sem más, sem én zenész emberré értekezésekkel nem varázsolhatjuk. Midőn a dalművészet felkarolását — mint az érzelmi és nyelvi egység hathatós előmozdítóját — kartarsaim b. figyelmébe ajánlom, azon óhajtással fejezem be e rövidke elmefuttatást, hogy tengernyi bajjal, megpróbáltatásokkal küzködő hazánk völgyei, rónái vajha mielőbb örömteljes magyar nótáktól visszhangoznának. (Szatmár-Németi.) Weubauev Elemér. A mintatanításokról. (Válasz Szentgyörgyi Lajosnak.) Hálás köszönettel tartozom Szentgyörgyi tanfelügyelő úrnak, hogy a mintatanítások tartásáról szóló cikkecskémet becses figyelmére méltatta. Jól esik nekünk a pusztában bolyongóknak tudni, hogy az ígéret földére jutott társunk — miként Mózes a Nébó hegyéről — szives érdeklődéssel tekint vissza a hátra hagyottakra. Meglátszik rajta, hogy vérünkből való vér; tanító ember volt s úgy van a tanítással, mint a falusi ember a városi élettel, megkóstolta, hát időnként meg is kívánja. Ide vonatkozó véleménye is ezt mutatja, de olyan módon mondja el, hogy én egyszeri elolvasás után is bátran felajánlhatom az 50 százalékban való kiegyezést. Nem nehéz ez ajánlatot megtenni, mert cikkecském felében nekem ad igazat, a másik felében pedig olyan dolgokat tulajdonít nekem, amit én nem állítottam, sőt ellenben vallom magam is. De lássuk közelebbről, mit mond. Bevezetésül ezt: „Zárótétele az előtétéitől elütő“ s következtetésül, hogy: soraimon át látja a lekemet s benne az „igen“-t és mégis „nem“-et mondok. Miért volna a zárótétel elütő, talán azért, mert végszavamban úgy nyilatkoztam, hogy ha ez ügynek fontosságáról, hasznáról és szükségéről meggyőznek, hát én a magam álláspontját feladom ? Ez csak könnyen kapacitálhatóságomat bizonyítja és nincs ellentétben az előtétellel, melyben azt állítom, hogy a jó tanító,
