Tanügyi Értesítő, 1906 (5. évfolyam, 1-10. szám)
1906-05-25 / 5. szám
22 TANÜGYI ÉRTESÍTŐ Csak egyet említek fel mit ártatlansága bizonyításául előadott s mi betöréseivel volt kapcsolatos. Így szólt: Tekintetes kir. törvényszék! Én e dologban teljesen ártatlan vagyok, amit bizonyítok a következőkkel: Egy gyönyörű holdvilágos este, — mely még a beteget is a szabadba csalta — sétálni indultam. Igen szerettem az emberek társaságát s tudva, hogy ezt leginkább a piacon találom meg, ide indultam s a Fehérház során jártam le s fel. Amint így gondolkozva haladok, hirtelen közrefog két suhanc s azt mondják: gyere velünk. Kik vagytok ti, hova menjek én veletek? én nem ismerlek titeket, nem is megyek veletek. Alig váltottunk még nehány szót mire észreveszem, hogy egy szeglet ház előtt, (a mostani takarékpénztár helyén) melynek ablaka nyitva volt, megállunk. Itt oly hirtelenséggel, mint a villám s oly ügyesen, mint egy macska ugrott az egyik a szobába. Még e felett való ijedelmemből fel sem ocsúdtam, midőn már magam is a szobában termettem. A mellettem levő gazember észre sem vettem oly gyorsan ragadt belém, emelt fel, mig a másik berántott az ablakon. Én a félelemtől borzongtam, de ők ketten bátran láttak a munkához. Egy szekrényhez mentek, mely tele volt ezüstneművel. Nem válogattak, gyorsan raktározták el. Kebelük, zsebük és kezük tele volt. Úgy nézett ki mindkettő, mint egy söröshordó. Aztán azon az úton és olyan sorrendben, mint bementünk, jöttünk ki. Mikor kint voltunk hálát adtam istennek, hogy rajta nem csíptek s én nem kerülök ártatlanul bajba. Ok azoban így szóltak: gyere velünk, osztozzunk meg. Én nem osztozom veletek, nekem nem kell semmitek, menjetek magatok ; de ők nem hagytak, vittek magukkal. A civakodásunk nagyon csendes volt, mert a félelemtől reszkettem, mint a kocsonya; sokáig sem tartott, mivel oda értünk a hol gonosz tervüket befejezhették. A sétatéren voltunk, nem háborgatott senki, a szél suhogása meg segített. Mintha vásárra mentek volna, olyan bátran pakoltak ki s rakták szét portékájukat s kezdték el a szétosztást. Engem tettek elsőnek; egy nagy gyertyatartót vettek elő s ezt mondták: ez a tied. Mondtam már, hogy nekem nem kell semmi. Ők azonban a hónom alá nyomták. Én felemeltem a karomat s a gyertyatartó kiesett. Fogták a másik gyertyatartót és a másik hónom alá dugták; a másik hónomat is felemettem s midőn látták, hogy velem nem boldogulnak, megfogtak, a földre tepertek, az egyik gazember rám térdelt, a másik meg megismételte a dolgot, mindkét hónom alá odanyomta a gyertyatartót, a hasamra meg egy pikszist tettek s aztán elszaladtak. Csaknem elaléltam az ijedségtől s midőn magamhoz tértem a hajam égnek meredt s a térdem reszketett a félelemtől. Azt hittem temetőben vagyok s midőn a szél sivított vagy egy
