Tanügyi Értesítő, 1906 (5. évfolyam, 1-10. szám)
1906-04-25 / 4. szám
28 tanügyi értesítő akkor magamat az ijedségemmel vagy mentegetődzéssel nem volt szabad nevetségessé tennem. Hamar kész voltam a felelettel s a kérdést nem kerültem sem ki, sem meg. így szólottám: méltóságos uram, ha a cigány és a világvárosi emberek bele tudnak illeszkedni ama megfordított rendszerbe, hogy az éjt teszik munkásságuk központjává miért ne kísérletezhetnénk mi is és használhatnék fel legalább is a hajnalt? Fején találtam a szeget, tanfelügyelőm rögtön megcsípett és kivallatott: miképen gondolom ezt ? Elmondtam, ő helyben hagyta s a községi jegyző kihirdette, hogy a növendékek a következő naptól kezdve reggel öt órakor tartoznak iskolába jönni. Hiszik vagy nem hiszik tanítótársaim, de állítom, hogy e naptól kezdve alig akadt növendékünk, ki mulasztott volna, ok nélkül pedig éppen nem. Meg volt tehát oldva a gordiusi csomó: éjjel magam ura voltam, hajnalba tanítottam, délelőtt diurnistálkodtam, délután sétifikáltam, mint egy kopott báró; s ha meguntam, zene pro- fessornak csaptam fel, kántoromat tanítottam a lókótára, a vasárnapot Istennek szenteltem, prédikátor voltam. Nem irigyelte helyzetemet senki és igy bajom sem volt senkivel. Kibékültem még az ellenségemmel is. Nem haragudtak már rám a szülők, nem emlegették már, hogy: „az isten látott ilyen tanítót, hiszen ez még azt is mappáról tanítja, hogyan ugat a kutya.“ Bár sok felemlíteni valóm volna még, nem folytatom most tovább, talán egy más álkalommal. A fentieket is csak azért mondtam el, hogy lássák tanítótársaim, hogy ha mostani állapotunk nem rózsás is, mégsem oly tövises, mint a régi volt. Ma már megelégesznek azzal, ha a tanítóság saját nyomorúságával küzködik; azt azonban nem kívánják, hogy az iskola anyagi gondjai vállára nehezedjenek. Azért sem haragusznak ha sír jajgat, és a megélhetés nehézségeivel gyötrődik. Futja az idejéből, teheti. Sovány jutalom ez uraim, de mi régiek mégis annak tartjuk, mert hajdan mikor policia alá valók voltunk, még ezt sem mertük hangosan megcselekedni. Az a csekélység pedig, hogy 25—30 esztendőnk fentebb festett verejtékes munkáját a becsületes állam olyan módon jutalmazta, hogy azt egyszerűen konfiskalta vagyis semmibe sem tekintette — bliktri. Fáj, de eltűrjük a szent ügy iránt való lelkesedésből és igaz szeretetböl ama reményben, hogy: megvirrad még valaha s a magyar tanítóság sorsa nem lesz olyan mostoha. Már is hajnalodik s van valami biztató a levegőben. Haladunk s ha csiga lépiekkel is, de mindig közelebb jutunk a célhoz. Szivemből kívánom, hogy fiatal tanítótársaim rövid időn belől kiálthassák: hozsánna, itt az Ígéret tölde! I*a hli i; niim.
