Tanügyi Értesítő, 1904 (3. évfolyam, 1-10. szám)
1904-11-15 / 9. szám
tanügyi értesítő. 3 címe: tekintetes. S ha most elfogadnék azt, hogy az iskolában, tehát a leghivatalosabb minőségben a tanítónő néninek, a tanító meg bácsinak szólittassék, akkor (inként lemondanánk a tekintetes címről is, mert hiszen úgy a tanítónő, mint a tanító, az iskolán kívül is csak az lehet, aki az iskolában volt: az egyik néni, a másik meg bácsi. Már pedig az nem áll összhangban, különösen a fiatalabb tanitó- ncmzedéknek sem intelligenciájával, sem készültségével, sem műveltségével s igy a tanítónők meg tanítók jogos címének degrálásához hozzájárulni tényleg nem volna egyéb, mint statuálni egy retográd irányt, mely ellen maga a haladó kor szelleme tiltakozik legjobban. Cikkíróval én azt tartom, hogy a tanítónak minta-embernek kell lennie, mert csak az szolgálhat mintaképül, aki maga is a lehetőségig abszolút és kifogástalan. Ehhez az első és elengedhetetlen kellék, hogy a tanító önérzetes legyen, mert az önérzet s önbecsülés adja az impulzust minden olyan törekvésnek, melynek alapja : a jó, nemes és szép. Soha sem fogja vindikálni magának az önérzetes ember azt, a mi nem az övé, de viszont arról sem fog lemondani, ami az ő jogos tulajdona. A szerviliz- musnak a nevelésnél nincsen helye, mert szolgalelkü ember csak szolgákat nevelhet-, a mi feladatunk meg szabad polgárokat nevelni. Igaza van cikkírónak, hogy régebben a nagyságos címet különösen az erdélyi fejedelmek használták. Hogy példára mutassak : a Rákóczy-féle akkori román biblia Uj-Testamentumának köszönő előszavában a román érsek, aki pedig ugyan nagy tisztelője és bizalmas embere volt a fejedelemnek, szintén egyre csak nagyságoíja Rákóczy fejedelmet. Megnyugtathatom azonban cikkírót, hogy bálén is azt mondom, hogy azóta nagyot haladt a világ, de azért mi tanítók még nem reflektálunk a nagyságos címre s gondolom, hogy azt ma is jogosan csak az használja, akiben a kellő ellenérték is megvan. 1 L. „Rákóczy-féle román egyházi könyvek“ cimü munkámat a Budapesti Hírlap 1902. évi dec. 25. számában, Cikkére azzal argumentál a címek degredálása mellett, hogy „mi tanítók nem tudtunk annyira menni, hogy helyet nyerjünk a tisztviselők utolsó rangfokozatában, mi egyértelmű ennek a nagy testületnek kétségtelen megalázásával.“ Ug.v gondolom, hogy ezt az argumentációt nem lehet itt alkalmazni, mert bár igaz, hogy mi ma nem kaptuk meg azt a dotációt, a mire munkánk fontosságánál s igy társadalmi pozíciónknál fogva jogosan igényt tarthatunk, de azért az még nem ok arra, hogy lemondjunk arról az erkölcsi elismerésről ős nagyrabecsülésről, mely természetszerűleg önként jő felénk s melynek számtalan jelével nap- nap mellett találkozunk. Azt hiszem ez egészen kizárja a megalázást. Az igaz, hogy a bírósági írnokoknak mindig nagyobb fizetése volt, mint nekünk, de azért én nem tudok árra példát, hogy a birósági Írnokból valamikor törvényszéki elnök lett volna, de közülünk hány kir. tanfelügyelő, meg kir. tanácsos is vált ki ? ügy gondolom, hogy ez az erkölcsi elismerésnek és nagyrabecsülésnek elég szép jele : mire való hát akkor a lefelé való törekvés ? De nem lehet azonosítani magam a cikk szellemével, ha szigorúan az objektivitás szempontjából is ítélem a dolgot. Nekünk tanítóknak nemcsak közismeretekre kell tanítani növendékeinket, de arra is kell törekednünk, hogy azok az iskolából megfelelő illem- és tisztességtudást is vigyenek magukkal. Az illem- és tisztességtudás meg abban is kulminál, hogy a növendéknek ha ki lép az életbe, legyen annyi rutinja, hogy megtudja adni mindenkinek az öt megillető címet. Már pedig az a gyermek, aki tanuló korában csak a bácsi meg a néni címet tanulja s szokja meg: az az életbe is csak ezeket viszi magával. S most micsoda komikus jelenet állana elő, mikor az ily növendékből lett felnőtt ember beállana; mondjuk a járásbiróhoz egyszerűen járás- biró bácsinak titulálná, vagy parasztasz- szony egy úri nőhöz s annak meg szintén a nénémasszony megszólítással kedveskednék ? Hányszor lehet egyesek részéről a tanulatlan emberekkel szemben használt
