B. Stenge Csaba (szerk.): Tanulmányok Tatabánya történetéből I. - Tatabányai Levéltári Füzetek 17. (Tatabánya, 2017)
Nők a gyárakban. Tatabánya város tervei a nők foglalkoztatására az 1960-as években
ködését.8 Azonban a Komárom Megyei Tanács Végrehajtó Bizottsága nem engedélyezte a vállalat alapítását. A nők foglalkoztatási nehézségeit jól bizonyítja egy 1960-ban készített beszámoló, mely szerint Tatabányán 1959-ben a munkát keresők számának 90%-a nő és fiatalkorú jelentkező volt. A női dolgozók elhelyezése már ekkor problémát okozott a város vezetésének, mivel Tatabányán kevés volt a „könnyű gyár", vagy üzem. A munkaügyi előadó arról is beszámolt, hogy több tatabányai nő és asszony is panasszal fordult a Nők Lapjához, illetve a Népszabadság szerkesztőségéhez, mert nem találtak munkát. Nekik ugyan sikerült munkát biztosítani, de a legtöbb esetben nem lehetett munkahelyet találni a panaszos- nak.„Tapasztalatom az, hogy elzárkóznak a vállalatok, ami annak tudható be, hogy azt az elvet vallják: csak az a jó munkaerő, akit ők maguktól vesznek fel. Az irányítás érdekében szükséges, hogy a vállalatok jelentsék munkaerőigényüket, főleg a női munkaterületeken"9 -írta a munkaügyi előadó. 1960-ban a város legnagyobb munkáltatójánál, a Tatabányai Szénbányászati Trösztnél 400 munkakereső volt regisztrálva. Ezek többségben nők és fiatalkorúak voltak. A beszámolókból kiderül, hogy a munkaügyi előadó nem rendelkezett pontos adatokkal arról, mennyi volt a ténylegesen elhelyezkedni kívánók száma. Feltételezhető ugyanis, hogy a munkát keresők a trösztnél és a tanácsnál is jelentkeztek, gondolva arra, hogy így nagyobb eséllyel kaphatnak állást. Tavasztól nyárig a legtöbb munkalehetőséget az építőipar kínálta, de ezt a munkát nem minden nő vállalta. A Vendéglátó Vállalat is nagyon sok női dolgozót vett fel idénymunkára, elsősorban tavasszal. Alapvető probléma volt azonban, hogy a Vendéglátó Vállalat nem jelentette be munkaerőigényét, így nem lehetett nyomon követni, hogy ki és mikor áll munkába. Ugyanez volt a probléma az ipari üzemekkel is. A SzénbányászatiTröszt üzemei nem tartották a kapcsolatot a városi munkaügyi előadóval, mivel maguk intézték a dolgozók felvételét. Ha mégis kiközvetített valakit a munkaügyi előadó, nem mindig akarták az illetőt felvenni.10 A legtöbb munkát kereső nőnek„ismeretség"híján nem sok esélye volt munkát találni, ezért az elhelyezkedni kívánó nők általában felkeresték a Nőtanácsot is. Azt tapasztalták, hogy leghamarabb azok találtak munkát, akik szociális helyzetüknél fogva nem tekinthetők rászorultaknak, de rokonaik, ismerőseik már azon a munkahelyen dolgoztak, ahová a munkát kereső nők is felvételt szerettek volna nyerni. Emellett nagyon sok nő kikötötte, hogy hol, milyen munkakörben akar elhelyezkedni, ami szintén nehezítette felvételüket.11 8 TMJVL XXIII/102/a. VB ülés jegyzőkönyve 1955. június 30. 9 TMJVL XXIII/102/a. VB ülés jegyzőkönyve A munkaügyi előadó beszámolója az 1959 és 1960 évi tapasztalatokról. 1960. január 14. 10 TMJVL XXIII/102/a. VB ülés jegyzőkönyve I960, január 14. ” TMJVL XXIII/102/a. VB ülés jegyzőkönyve 1960. január 14. 97
