B. Stenge Csaba: A megtorlás Tatabányán. Az 1956-os forradalom és szabadságharc leverését követő főbb tatabányai perek - Tatabányai Levéltári Füzetek 15. (Tatabánya, 2017)

III. Lados István és társai pere - III/1. Lados István és társai pere tárgyalási jegyzőkönyvek

a másik rendőr megállt a nekem szemben lévő járdán az autó balfelén, és akkor egy-két karhatalmista leugrott. Akkor láttuk, hogy karhatalmisták vannak az autón. Mindenki a sarkon állt, és el voltunk bújva a sötétben. Lados elvtárs ekkor előrelépett, és azt akarta mondani, hogy ne engedjük, de ki sem mondta, eldördült a sortűz az autóról. A karhatalmisták lőttek. A lövések a házhoz irányultak. Ekkor akik ott álltak, elkezdtek futni. A karhatalmisták káromkodtak. Én is hátramentem az első ház háta mögé. Egy pár perc eltelt, aztán próbáltam csendben előrejönni, és igyekeztem valakit hívni, hogy mi történt, nem sebesült-e meg valaki. Kimentem, de nem találtam ott senkit. Majd hangosabban is hívtam őket, de a sortűz után az autó elment. Én odamentem a rendőrökhöz, akik arról beszéltek, hogy az istenüket, majdnem agyonlőttek. Én ezután a két rendőrrel együtt felmentem az őrsre. A rendőrségen akkor is voltak hatan, heten. Czvikli, Bányai, és a többi karszalagos segédrendőr. Engem is hívtak annak idején kisegítőnek a rendőrséghez.

Jött a két rendőr és elmondták, hogy mi történt. Én akkor ott maradtam még egy darabig a II. számú őrsön. Egy idő múlva láttam, hogy 3 karszalagos fiatalember indul, mondtam, hogy várjanak, én is megyek. Megindultunk az egyik egész utcán, és lefelé mentünk az utolsó ház előtti közig, ahol az elvtársak „Jó szerencsét” köszöntéssel elindultak haza. Kérdezem, hogy nem néznek-e körül. Mondták, hogy lejárt a szolgálati idejük. Ezután az orrom előtt egyesek lövéseket adtak le rám, de nem sebesült meg senki. Én a lövést hallva levetettem magam a földre. Nem tudom, hogy ki adta, és honnan jött. Láttam, hogy lehetetlen a helyzet, és láttam, hogy nem állhatok fel. Visszamentem a rendőrségre, nem mertem tovább menni. Ott maradtam másnap reggelig. Ahogy reggel az első őrjárat vette a puskáját és mondták, hogy mennek ellenőrzést tartani az állami áruházhoz, a pékségbe és a kaszinóhoz, mert beszéltek arról, hogy a karhatalmisták kenyeret és élelmet vettek fel. Kérdezték, hogy jövök-e velük, mondtam, hogy megyek. Nem volt semmi újság. Bementünk a kaszinóba, megittunk egy kávét, és elmentünk haza. Nem beszéltünk semmit.

Az időpontot megjelölni nem tudom, de ez alatt az idő alatt, mikor az őrség volt, feleségem hazajött és mondták neki, hogy mondja meg nekem, hogy ne mozduljak sehová, mert el akarnak vinni. Én erre mérges lettem. Mondták, hogy ki se mozduljak, jó lenne, ha nem mutatkoznék. Magamhoz vettem a katonatőröm, és azt mondtam, hogy engem ugyan innen el nem visz senki. Én azt mondtam, hogy én visszajöttem a szülőföldemre, és nem engedem, hogy akárki elvigyen. Én végigmentem a Fő utca kellős közepén, lementem a Nívóig. Ekkor megnyugodtam, hogy a hír valótlan, mert mentek el mellettem karhatalmisták.

A karhatalmistákat a VI. telepen úgy értékelték ki, hogy olyanokból áll, akiket leváltottak a posztjukról, és így próbálnak újból felszínre kerülni, és ők akarják kezükbe kaparintani a hatalmat. Akik nem szeretnek dolgozni. Arról sem riadtak vissza, hogy mentőautóval vigyenek el embereket. Ilyen mende-monda volt a XII. aknánál, és így vittek el két 12 éves lányt is.

212