B. Stenge Csaba: A megtorlás Tatabányán. Az 1956-os forradalom és szabadságharc leverését követő főbb tatabányai perek - Tatabányai Levéltári Füzetek 15. (Tatabánya, 2017)

III. Lados István és társai pere - III/1. Lados István és társai pere tárgyalási jegyzőkönyvek

rabok lesznek a kezemre bízva. Nem akartam elvállalni. Akkor egy német tiszt kezembe adta a hazatérő útlevelet. Lapozgattam az útlevelet, és a hátulján láttam egy pecsétet. Akkor az útlevelet visszaadtam nekik mondván, hogy az én hazám Magyarország. Ekkor átadtak egy koncentrációs tábornak, ahol kaptam egy kék nadrágot. Itt sok volt a légionista, a szakszervezeti tag, és a kommunista. Itt voltam 8 hónapig. Ez a pokolnál is pokolabb volt. Nem egyszer történt, hogy szigorú büntetést kaptunk, mert ha megjött a teherautó burgonya, sárosan-piszkosan úgy estünk neki, és ettük, ha káposzta volt, akkor azt. Az egyik parancsnok fehérorosz volt, majd francia állampolgár lett. Ő volt a teljhatalmú úr. A 8 hónap úgy telt el, hogy 1943 áprilisában befutott az első dzsip. Ezen egy angol tiszt, egy tizedes, és egy sofőr ült. Akik a vezetők voltak, azokat bezárták egy szobába, oda őrt állítottak, és másnap kijöttek értünk, és ezeket a 30-40 kg-os embermaradványokat elvitték Algériába angol kórházba, ahol kezelés alá vettek, és itt aláírtunk az angol vagy amerikai hadseregnek. Én aláírtam az angol hadseregnek a háború totális befejezéséig. 4 hónap alatt felerősödtem. Az angol nyelvet hamar elsajátítottam, mert német, és francia nyelven beszéltem.

Mivel nagyok voltak a katonai táborokat körülvevő vizek, melyek tele voltak maláriaszúnyogokkal, azok pusztítását végeztük. Itt dolgoztam én is egy darabig. Algériában állandóan mutogattak propagandafilmeket repülősökről, ejtőernyősökről, akiket repülőből dobtak ki támpontokra. Egyszer aztán jöttek, és egész különleges filmeket mutogattak, hogy hogyan tanulnak az ejtőernyősök ugrani, milyen az életmódjuk, a napi tornájuk. Ez nekem nagyon megtetszett.

Én soha nem gyűlöltem sem a németeket, sem a franciákat, de úgy gondoltam, hogy most módomban áll, amit kaptam, részben visszaadni ebben a hadseregben. Ha azzal kellene számolnom, hogy holnap a nácik előtt kellene ezt a vallomást megtennem, akkor is megtenném. A legjobb tudásom szerint igyekeztem megállni a helyem, és akik velem együtt végig szolgálták a háborút, azok megmondhatják, hogy a legjobb katona voltam.

1947-ben szereltem le. Amikor a háború befejeződött, Hamburg külvárosában voltam. A parancs úgy szólt, hogy azonnal Amszterdamba hajóra. Vissza kellett menni 13 dzsippel Ausztriába, mert ott volt az egységünk. Ott az ezredesünk felolvasta, hogy az egységből mindenki oda megy, ahová akar, de holnap reggel 7 órakor sorakozó. 7200 főből 1300-an maradtunk meg. Másnap az ezredes felolvasta, hogy sem a szovjetektől, sem máshonnan nincs olyan egység, amely vállalná, hogy elmegy Norvégiába és az ott lévő hadsereget leszereli. Kijelentette, hogy ő elvállalta a mi nevünkben. Akkor megkérdezte, hogy uraim, cserbenhagynak, vagy vállaljuk. Norvégiában 4 Vi hónapig azzal foglalkoztunk, hogy a német hadsereget leszereljük, úgy, ahogy a négy nagyhatalmak azt maguk között szétosztották. Jöttek a hajók, és az üres hajóra mentek át úgy, hogy a teljes felszerelésüket ott hagyták.

1944-ben megnősültem. Feleségem Londonban egy klubban ismertem meg. Magyar származású nő volt. Amikor Norvégiában voltam, akkor született meg

209