B. Stenge Csaba: A megtorlás Tatabányán. Az 1956-os forradalom és szabadságharc leverését követő főbb tatabányai perek - Tatabányai Levéltári Füzetek 15. (Tatabánya, 2017)

III. Lados István és társai pere - III/1. Lados István és társai pere tárgyalási jegyzőkönyvek

Amikor december 8-án ellenőrizni jártam, fegyvert egyedül Uglovics Bélánál láttam. Első éjszaka a karhatalmisták lőttek. Nem tudom, hogy ki lőtt először. Arról sem tudok, hogy sebesülés vagy haláleset lett volna.

Én amikor az őrséget megalakítottam, beszéltem a II. tiszti őrssel, és nekik bejelentettem, és kértem a segítségüket. Annál az esetnél jelen volt Czvikli, Johan és Erdősi Imre rendőrök. Nem tagadták meg a segítséget, ki is jöttek, kétszer voltak kint két-két rendőr személyében, és járkálták a telepet. A többi napokon hogy voltak-e, nem tudom, mert akkor nem voltam közöttük. Fegyverrel voltak egyenruhában. Szabadon közlekedtek, senki nem lőtt rájuk. Én is a rendőrökkel mentem. Ügy voltunk megállapodva, hogy segítségért kiáltunk, ha el akarnak vinni valakit. Nem voltam megelégedve a rendőri segítséggel, és akkor fordultam a Hunyadi laktanyában Baranya ezredeshez. Először telefonon, amikor az ügyeletes tiszttel beszéltem, aki mondta, hogy azonnal szól Baranya ezredes úrnak. Én megmondtam, Tatabányát nem akartam vérbe borítani, én csak azt akartam, hogy el ne vigyenek senkit a telepről. Akkor azt mondta, hogy reggel 8 órakor jelentkezzem nála. Majd ezt követően a vízaknától jelentkeztem nála, és azt az utasítást adta, hogy hirdessem ki, hogy adják le a fegyvert, senkit nem visznek el a telepről, és senkinek bántódása nem lesz. Én kiálltam a tömeg elé december 9-én, és kijelentettem, hogy beszéltem Baranya ezredes úrral, aki azt mondta, hogy a fegyvereket adjuk le, senkit el nem visznek, és senkinek nem lesz bántódása. Mikor ezt bejelentettem, kicsúfoltak, kinevettek, és azt mondták, hogy én is megérdemelnék egy kézigránátot a családommal együtt. Azt mondták, hogy akinek nincsen fegyvere, az szerez magának, akinek van, az pedig örül neki. Gerstmár robbanóanyagot is akart felhozni a bányából, én addig könyörögtem, és mondtam neki, hogy bízza rám, majd én felhozom. Gerstmár megfenyegetett, hogyha elárulom őket, akkor agyonlő. Amikor kihallgattam őket, elmondtam az esetet Baranyának, de én azt személy szerint nem tudtam, hogy kinél van fegyver. Baranya ezredestől gépkocsival hoztak fel az anyagraktárig. Még egy férfi volt velünk, aki kiszállt a kórháznál. Én az anyagraktárnál szálltam ki azzal a szándékkal, hogy a kapott parancsot végrehajtom, és megpróbálom a fegyvereket összeszedni. A városban a világítás le volt oltva. Ahogy a járdára léptem, az emberek elkezdtek lőni, én hasra feküdtem. Másnap az esetet jelenteni akartam a vízaknától, de egy idős bácsi nem engedte, hogy telefonáljak. Akkor jött be a feleségem, és a szomszédasszony sírva, hogy én már hiába akarok jót, már úgysem bírok az emberekkel, nem hallgatnak rám. Ezután írtam egy feljelentő levelet, melyet Jelinek Mártonnak akartam átadni Újvárosban, de nem találtam otthon. Ahogy kerestem, találkoztam T.-vel, akivel együtt dolgoztam, és úgy tudtam, hogy jó kommunista. Kérdezte tőlem, hogy mi van, behívott a lakására, és elbeszélgettünk. Én Т.-nek a levelet átadni nem tudtam, mert ittas állapotban volt, és úgy beszélt, hogy átadni neki nem lehetett. Amikor hazatértem, a levelet bedobtam a tűzbe. Délután odajöttek a honvédek 2-3 házzal odébb, és akkor feljött Uglovics és egy csomó ember.

203