B. Stenge Csaba: A megtorlás Tatabányán. Az 1956-os forradalom és szabadságharc leverését követő főbb tatabányai perek - Tatabányai Levéltári Füzetek 15. (Tatabánya, 2017)
Tatabánya az 1956-os forradalom és szabadságharc idején
a kialakult jelenlegi hangulathoz hozzájárult a helyi volt funkcionáriusokból alakult karhatalmi alakulattal szembeni ellenszenv, mely alakulatnak leszerelését már hetek óta követelik.”20 A fegyveres ellenállás legfontosabb helyszíne a Felsőgallához tartozó, többségében bányászok lakta VI-os telep lett, ahol Lados István, Pendli József és Ger- stmár János21 helyi bányászok vezetésével a helyi lakosokból alakult több tucat fős csoport állandó őrséget is szervezett, hogy megakadályozzák a karhatalom behatolását és az ott végrehajtandó letartóztatásokat, elhurcolásokat. Lados és Pendli eredetileg lőfegyverek nélküli őrséget szervezett, de december 8-án már lövések is eldördültek a telepen. A helyiek szerint a pufajkások lőttek először (a karhatalom ezt természetesen tagadta, és a helyi civileket okolta). Miután az elrejtett fegyverek előkerültek, előbb az ott erőt fitogtató karhatalmistákra lőttek rá a telepen, majd akkor is kézifegyvertűz fogadta őket, amikor egy szovjet páncélozott szállító járművel tértek vissza (a minden bizonnyal BTR-152 típusú járműben a nyitott küzdőtérben álló, géppuskakezelő szovjet katona is megsebesült, akinek az orrcimpáját lőtték el).22 Másnap este az ideges felkelők tévedésből az ügyeletes kórházi gépkocsit is tűz alá vették (ebben az is szerepet játszhatott, hogy az is elterjedt, miszerint a karhatalom mentőautókban csempészi ki a letartóztatottakat). Végül a karhatalom számottevő szovjet csapaterősítésekkel - két harckocsival és harminc lövészkatonával - megtámogatva december 10-éről 11-éré virradó éjjel szabályosan megtámadta VI-os telepet, ahol utcáról-utcára előrenyomulva mintegy másfél-két órán át tartott a tűzharc (valószínűleg leginkább a védők lőszerének kifogytáig, bár a támadók sokkal több lövést leadtak). Több sebesülés is történt, és egy helyi huszonegy éves fiatalasszony, Gerencsér Mihályné (leánykori nevén Tallósi Éva, született 1935. február 6-án Felsőgallán) sajnos meg is halt a támadók heves, jelentős részben vaktában leadott kézifegyvertüzében. Őt a Füzes utcai házában (Füzes u. 28-11), miközben a tűzre rakott, hátulról, az ajtón keresztül érte géppisztolylövedéktől fejlövés, melynek következtében azonnal meghalt.23 A Komárom megyei rendőrkapitányság egy másnap napközbeni jelentése három sebesülést és egy (le nem ellenőrzött adatok szerinti) halálesetet jelzett, míg egy esti, az előző 24 órára vonatkozó napi jelentés szerint három halálos áldozata volt az eseményeknek: „a VI-os telepen 10-éről 11-ére virradó reggelre 20 Kajári (1996) 478.0. 21 Gerstmár Gersmár, Gersmán és Gersmájer néven is szerepel a periratokban néhány helyen (a családnév leggyakoribb előforduló változata a Gerstmár, ezért ezt használjuk). A perben ő azért nem szerepel, mert 1957-ben elhunyt (keringett róla az a hír is, hogy vallatás közben agyonverték, ezt igazoló adatot azonban eddig nem sikerült találnunk). 22 Ez esetben nemcsak a szovjet katonának volt szerencséje, hogy nem néhány cm-rel hátrébb találta el a lövedék, hanem a VI-os telepieknek is, mivel ha lett volna szovjet halottja az ellenállásnak, biztosra vehető, hogy emiatt a megtorlás során is születtek volna halálos ítéletek. 23 TMJVL XXXIII/1. Tatabánya III. akvi körzet 1956. évi állami halotti anyakönyvi másodpéldánya, 87. fsz. bejegyzés, illetve Gerencsér Mihályné hozzátartozóinak szíves közlése alapján. 14
