Ravasz Éva (szerk.): Férfiportrék a XX. századból - Tatabányai Levéltári Füzetek 13. (Tatabánya, 2011)
Tatár Imre: Emlékezés a bánhidai munkatáborra (1940–1944)
Emlékezés a bánhidai munkatáborra 129 vígan jöttem a sorban, a második váltás befejeztével is. (Csak én tudom, mibe került ez nekem.) Amikor Api látta, hogy így sem adom be a derekamat, megváltoztatta a büntetést: a barakkokat tisztogató részlegben maradtam, de... én kellett a latrinákat tisztítsam és targoncával vigyem a sz...t a központi emésztőgödörbe. Hát ezt már nem nagyon bírtam. Sem a fizikai munkát, sem a megaláztatást, értem alatta: a bűz annyira átjárta a ruhaneműmet, hogy éjjel is éreztem, sőt részben a szomszédos bajtársaim is, akárhogy is igyekeztem tisztálkodni. Már nem volt egyszerű tartanom magam, akaratom is kezdett ingadozni, illetve az „alteregóm” próbálta magyarázni nekem, hogy csak egy szavamba kerülne - és ez nem is lenne kompromisszum, hanem jogos tett - hogy kérjem a felmentést. De nem... Nem is volt szükség rá, mert a befolyásos bajtársaim meggyőzték a főhadnagyot, hogy a műszakon összegyűlt munkát senki sem tudja elvégezni és elérték, hogy felfüggessze a büntetést. Én, megmondom őszintén, csodálkoztam, hogy a főhadnagy, aki általában korrektül viselkedett velem, és nem csak velem, nem lépett önszántából majdnem egy hétig közbe. Úgy látszik ő is tartott egy Apitól.” - zárul Szmuk levele. Ebben az emlékezésben két érdekesség rejlik. Az egyik az észszerűség, amellyel az erőmű igazgatósága és a századparancsnok azt a szellemi, - és a mi munkánknál nagyon is gyakorlati - értéket kezelte, amely rendelkezésre állt azzal, hogy éppen egy energetikus mérnököt hozott ide a sors. Végül is nem tudom, hogy e döntést felső fokon ki engedélyezte, hogy itt, (jelképesen szólva) ne „követ töressenek orvosokkal”, ne alkalmazzák a „zsidótörvény” kártevő ostobaságát hanem a tudást arra használják, amire való. A levél másik érdekessége ennek a két embernek a presztízs- harca. Hadd jegyezzem meg, a főtörzs itt sem azt tette, ami a Donnál talán megtörtént volna. A háború után az alhadnagy is népbíróság elé került, de ezt 1947-ben hallottam, amikor a hadifogságból hazajöttem és a tárgyalások régen lezajlottak. Nemcsak felmentették, hanem a fiúk, akik tanúként szerepeltek, még szekeret és lovat is vettek neki. Vasadi Pál beszélte el (1991-ben, amikor ezeket az emlékeket idéztük), hogy főtörzsőrmesterünk 1944 nyarán tett feléje egy barátságos gesztust. Pali ekkor nősült, de a muszosok keretkíséret nélkül ekkor már nem távozhattak el a táborból. Api vállalta a kíséretet, náluk is aludt. Vagyis, segített. Már említettem, hogy Komáromban a többiekkel együtt énekeltem a cionista indulót, anélkül, hogy cionista lettem volna, vagy bármilyen más vágyat éreztem volna a kivándorlásra. Hát valahogy így állt össze ez a kétszáz - a legkülönbözőbb gondolkodású, társadalmi helyzetű, érzelmű, műveltségű fiatalember. Valójában nem sok közünk volt, bocsánat, lett volna egymáshoz, ha a kor össze nem présel bennünket és nem nyom ránk azonos pecsétet. Ha ettől eltekintek - elméletileg -, azt hiszem, több közös lett volna bennem társadalmilag mondjuk a főhadnaggyal, mint a máramarosiakkal. De hát erre az összevetésre nem került sor az akkor tőlem ég-föld távolságra levő katonatiszttel. Tudják Önök, mi az a „csobi”? Valószínűleg nem. A velünk szolgáló, főleg máramarosi, szigorúan vallásos fiúk kapták ezt a nevet. Reggel és este imaszíjjal homlokukon, karjukon imádkoztak, szokás szerint
