Ravasz Éva (szerk.): Férfiportrék a XX. századból - Tatabányai Levéltári Füzetek 13. (Tatabánya, 2011)
Tatár Imre: Emlékezés a bánhidai munkatáborra (1940–1944)
I Emlékezés a bánhidai munkatáborra 149 szökevénynek nyilvánított és halálra ítélt. A fiatalembereket a temetőároknak nevezett területen végezték ki a nyilasok. Eltemetésükre polgári személyeket vezényeltek ki. Exhumálásuk és méltó elhelyezésük ez idáig nem történt meg. Az eseménnyel kapcsolatos bővebb felvilágosítást az egyik szemtanú, id. Baudentisztl János kömlődi lakos tud adni.” Néhány hónap eltelt június óta - tulajdonképpen a debreceni levélre várva - mire végül is november 25-én került sor az első találkozásomra Baudentisztl Jánossal. Utána még többször találkoztunk. A többszöri beszélgetésünk, illetve a helyszín megtekintése után, mondanivalója az alábbiakban foglalható össze: Emlékezete szerint 1945 márciusa lehetett. Egy napon olyan utasítást kapott Vaíjú főhadnagytól, hogy szerezzen maga mellé 3-4 embert és menjen a temetőhöz, mert kivégzés lesz, meg kell ásni a sírt. Keresett még három embert - akik közül Bognár Ferencre emlékezett, a másik kettőre nem - és kimentek a temetőhöz. Ugyanebben az időben kísértek öt civil fiatalembert fegyveres katonák a temető mellé. Itt ezen az elhagyatott részen, bozótos, bokros, inkább szeméttelephez hasonlító területen kellett megásniuk a gödröt, akkorát, hogy öten elférjenek benne. Amikor elkészültek, az öt fiatalembert a gödör széléhez állították, s néhány lépésre állt tőlük a hadbíró (valószínű főhadnagy, de ez nem egyértelmű), aki felolvasta a halálos ítéletet. (Emlékezete szerint valamennyit szökéssel vádolták.) Az öt fiatalember közül egyet sem ismert. 20-25 évesek lehettek. Egyikükön sem volt katonaruha, civil ruhában voltak köpeny nélkül. Úgy emlékszik, hogy jó minőségű vadászbakancs volt a lábukon. Egyikük szemüveges volt, egy másik fényképet, vagy képeslapot szorongatott. Kezükön karóra volt. A sír másik szélén, attól néhány lépésre sorakozott fel a kivégző raj. Ok is öten voltak, valamennyi katonai egyenruhában. A sortűz előtt a fiatalembereket letérdeltették, be akarták kötni a szemüket, de ők mondták, hogy nem kell, majd elhangzott a tűzparancs. Az első sortűzre hárman rogytak össze, a másodikra a másik kettő is. Úgy emlékszik, hogy ugyanaz a hadbíró vezényelte a tüzet, aki felolvasta az ítéletet. A helyszínen pontosan megmutatta, hogy hol és hogyan vannak a gödörben elhelyezve, s elmondta, hogy a kivégzés után csak úgy ruhástól elföldelték őket.” Homor, a Magyar Néphadsereg ezredese, két évet szentelt a nyomozásnak, s a lényeget kiderítette. Miért tette? Ki ez az ember, aki ennyi energiát szánt az ügynek? A levél érkezésekor a Komárom megyei honvédelmi bizottság tagja. Ezért továbbították neki a levelet. A KISZ-esek nem tudtak vele mit kezdeni, katonai ügy. Jó helyre küldték. Idézem őt magát, első beszélgetésünk idejéből: „Nem köt semmi a zsidósághoz. A Magyar Néphadsereg hivatásos tisztje vagyok. Gyermekként katolikus iskolába jártam, de szülővárosomban Sárváron sok zsidó család élt, akiket én is ismertem, és nagy tisztelettel gondolok rájuk. Anyámtól hallottam többször is, hogy amikor a nyilasok kisérték a zsidókat a cukorgyárba - ott volt a gettó -, akkor a város szegény emberei sírva követték őket a járdán. A tisztesség és a nem mindennapian izgalmas feladat nyilván egyaránt hajtotta őt, hogy kiderítse az öt személy kilétét. Még éltek Kömlődön olyanok, akik látták a kivégzést, akiket kirendeltek, hogy ássák meg a sírt, majd temessék el a holtakat. Egy hadbíró tiszt kért - mondják - a falu akkori bírójától erre négy embert. A közel-
