Ravasz Éva (szerk.): Férfiportrék a XX. századból - Tatabányai Levéltári Füzetek 13. (Tatabánya, 2011)
Tatár Imre: Emlékezés a bánhidai munkatáborra (1940–1944)
Emlékezés a bánhidai munkatáborra 133 ség, sem az engedékenység nem kívánatos a zsidók munkaképessége és teljesítménye érdekében. Megtiltották a muszosok bántalmazását, szidalmazását, előírták a nyolcórás munkát, a rendes tisztálkodás lehetőségét, szabályozták és engedélyezték a vallásgyakorlást (ami főleg a csobiknak volt fontos). Az említett rendelet azonban megmutatta az érem másik oldalát is, itthon sem volt fenékig tejföl. Vendéglőket, kávéházakat, szórakozóhelyeket muszos nem látogathatott. Ugyancsak 1943 őszén megszüntettek továbbá néhány hátrányosan megkülönböztető intézkedést: az elesett muszosok özvegyei és árvái ugyanúgy kaptak (néhány hónapig) járadékot az Országos Társadalombiztosító Intézettől, mint a katonáké. A közigazgatási bíróság kimondta: a zsidók közérdekű szolgálata honvédelmi szolgálatnak tekinthető. Az egyenrangúságtól azonban még így is messze jártunk. A századírnok elbeszélése Történetünk, pontosabban a II./4-es és a II/3-as munkásszázad története (az utóbbival nem volt kapcsolatom, külön laktak, nem tudok róluk írni) távozásom, Ukrajnába helyezésünk után még egy jó évig folytatódott. Becslésem szerint mintegy harmincunkat, az 1920-ban születetteket Bácsszentivánra, egy menetszázadba vezényeltek - a bánhidai tábor további életéről szóló beszámolóban tehát a bajtársak emlékeire támaszkodom. Egyben felhasználom írásaikat, leveleiket, beszélgetéseinket s más tanúkat arra, hogy az én tapasztalataimtól esetleg eltérő véleményüket idefííz- zem. Amennyire ez a rendelkezésemre álló forrásokból csak lehet. A legkülönösebb képet Lantos Zoltán barátom festette. A háború után Kanadába sodorta őt a sors. S 1989-ben (figyeljék meg, a rendszerváltás tette az addiginál szabadabbá a mi témánkról szóló írások, beszámolók megjelenését is), egy véletlennek köszönhetően először levelezés útján, majd Torontóban személyesen is kapcsolatba léptünk és emlékezhettünk a múltakra. Első üzenetéből idézek, amelyben arra válaszol, hogyan emlékszik Bánhidára: „Hosszú levelet tudnék róla írni 1941. októberi bevonulásunktól végig a „poklok pokláról”, mert ez volt a neve, ahonnan a fiúk önként mentek ukrajnai menetszázadokba.” Megszakítom a Lantos-idézést, mert szorosan ide kívánkozik Prágai Sándornak, ugyancsak Kanadába származott bajtársunknak egy mondata. Pestre látogatott a kilencvenes évek elején, s eljött Vasadiék Bem-rakparti lakásába, ahol akkoriban rendszeresen találkoztunk hármasban, feleségekkel: Pali, Keresztes Tibi és a szerző, Tatár Imre. Itt mondta Prágai a következőket: „Bánhida volt a mi Dachaunk!” (Értsd, megsemmisítő lágerünk.) Elsiklottunk a megjegyzés felett, csak Keresztes csóválta meg, alig észrevehetően a fejét. Most én erőteljesebben csóválom. Nem szabad összekeverni a dolgokat. Nézem a bánhidai fényképeket: mosolygó, egészséges fiatalemberek - összevetem a koncentrációs táborok csontbőr élő halottaival, a szörnyűségekkel, amelyeket a felszabadítók kamerái megörökítettek. Igaz, a bánhidai felvételek még 1943-ban készültek, a következő évben a légkör fagyosabb lett, a helyzet feszültebb. Vámosi Ernő, egy másik volt bajtárs arra emlékezett, hogy Sz.J. szakaszvezető ezt ordította: „Meg fogtok dögleni!” Más tisztesek, altisztek viszont másként viselkedtek a német-nyilas uralom terrorja ellenére. Summa summarum, nem hallottam az 1944-re emlékezésekben sem arról, hogy a tábor felszámolásáig bárkinek veszélyben lett volna az élete, testi épsége. Már csak
